ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Október 23-án, valamint november 1-én közönségszervezésünk és jegypénztárunk zárva tart!

A pesti értelmiség Sas-kabaréja

 

Benyó Rita, Vs.hu, január 20.

 

 

Az Örkény Színház Parti Nagy Lajos átiratában, Bagossy László rendezésében mutatta be a Tartuffe-öt. Parti Nagy nyelvi leleményei szórakoztatók, de az előadás nem igazán gondolkodtat el.

 

A maga korában betiltott darab a vakhitről, a szélhámosságról, az üzemszerű hazugságról, a kommunikáció mindenek felettiségéről szól. Mindenki olvasta, mindenki látta. Mármint Moliere Tartuffe-jét. De ez Parti Nagy Lajos Tartuffe-je. Nem pusztán fordítás. Átirat. Stílusjáték. Amit az író ad, az a szórakoztatás, amit a rendező hozzátehetne, az az elgondolkodtatás.

 

Hisz mi az, mi nem aktuális ma a Tartuffe-ből? Találkozni színleléssel, szenteskedéssel, szélhámossággal? Találkozni rációt nélkülöző vakhittel? Eszmében, vallásban, vezetőkben hisznek tömegek? Hát persze. Az együgyű, becsapott embereket általában megsajnáljuk. Butaságukért kis leckéztetést nem bánjuk, ha kapnak, de erkölcsi, anyagi megsemmisülést semmiképp se kívánunk nekik. Így vagy úgy még az igazán nagy bűnhődés előtt szeretnénk rávezetni őket az általunk helyesnek vélt útra.

 

Üzenhetné ezt is a Tartuffe. Vagy azt, amit a címlapon olvasni: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lukács evangéliuma 12. 1-3.)

De nem üzeni. Bagossy László rendezése inkább szórakoztat, kevésbé gondolkodtat. Népszínház ez, némi értelmiségi mázzal, Parti Nagy szójátékaival leöntve. A nyelvi játék, a stílusbravúrok viszik az előadást. Egyből pacekba kapjuk. Ocsúdni sincs időnk. A nyitóképben dizájnos, hightech nappaliban ül az Orgon família. Egymástól távol, egymásra nem figyelve, ki-ki a maga világába zárkózva. Hogy ez egy család, arra csak a fásultságba berobbanó, vidékről érkező nagyi karaktere (Pogány Judit) ébreszt rá. Pernelle-né asszonyságnak mindenkihez van pár szava.

 

Még meg sem emésztettük az egyik Parti Nagy-os szóalkotást, máris jön a következő. Nemcsak kitalált szavak, hanem transzformált mondások, melyek mind a vidékiség, az egyszerűség karakterét erősítik. Olyanok, mint a “Te is hibás vagy a deákné vásznánál”, meg olyanok, mint a „Tartuffe az egy etalion”.

Pogány Judit lubickol ezekben a mondatokban. Stílusgyakorlat ez neki is. Mint ahogy lehetne az Orgont alakító Znamenák Istvánnak is, de tőle nem Orgont kapunk, hanem Orgon paródiáját. Ezért is nehéz őt megsajnálni, inkább csak szánjuk, és nem érezzük nyomasztónak, amikor úgy tűnik, mindenét elveszíti.

 

Ejtsünk szót még két kiemelkedő alakításról: a józan paraszti ész és a városi értelmiség karakteréről. A komornát alakító Kerekes Éva felvágott nyelvével, tűzről pattant, szívétől vezérelt érvelésével lenyűgöző. Épp úgy, ahogy a karakterpárja. Az Orgon sógorát alakító Csuja Imre a kardigános értelmiségi, aki higgadtan próbálja jobb belátásra téríteni Orgont. De nincs esélye. Nemcsak Orgon megbabonázottsága miatt, hanem azért is, mert ő a “tifélék”. A nem keresztény, a hitét magánügyként kezelő, gyanúsan gondolkodó.

 

Nagy Zsolt Tartuffe-je nem lép túl egy képmutató, arrogáns barmon. Nem szenteskedő, csak színlelő. És teljesen közömbös, hogy vakbuzgó kereszténynek, vagy bármilyen más hitnek, eszmének képviselőjeként adja el magát. Kínálja magát, hogy odavágjon egyet a rendező a magyar kereszténydemokratáknak, nem teszi. Mint ahogy egész rendezésében semmit nem konkretizál. Minden egy kicsit lóg a levegőben, általános marad. Egészen az utolsó jelenetig, ahol Bagossy mindent a képünkbe vág. Mintha azt mondaná: tudom, hogy konkrét politikai utalásokat akartok, hát nesztek! Van itt az újévi államelnököt idéző, jeltolmáccsal kamerába beszélő figura, a vezetőnek kezet csókoló néni, lövöldöző TEK, a hatalomhoz lojális híradóriporter. És ott az utolsó mondat, melyet bármelyik magyar politikus intézhetne felénk: “Kérdés van? Ne legyen!”

 

Tartuffe-ünk egyik szolgaságból a másikba esik. És nehéz eldönteni, melyik a nyomasztóbb: a vakhitből vagy a kényszerből vállalt. De talán a mindennap ránk zúduló magyar valóság után nem is bánjuk, hogy Bagossy László nem teszi fel nekünk ezt a kérdést, hisz így semmi nem tereli el a figyelmünket, s hazafelé vigyorogva idézhetjük fel magunkban Parti Nagy olyan kreálmányait, mint a fasszopánc és a szájbabaszomány.