ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

Csatádi Gábor: Van még kérdés? De ne legyen!

 

Színház.net, január 20.

 

Bagossy értelmezésében nem Tartuffe (Nagy Zsolt) kegyes szólamaitól esik hasra Orgon (Znamenák István), hanem a kegyes szólamokban való hinni akarás stréber igyekezete ejti transzba.

Ha ez ennyire egyszerű lenne, főleg Moliére Tartuffe-je kapcsán, akkor talán az éjjeleink-nappalaink nyűgei-bajai is mint egy varázsütésre elpárolognának... De valahogy nagyon nem így történik semmi ebben az Orgon-Tartuffe hazában. A Bagossy László rendezte Moliére-drámában a francia klasszikus egészen napjaink miliőjébe applikálódik bele – félreérthetetlenül, ám a markáns, jól eltalált „Orgon-Tartuffe hazánk" koncepció minden gördülékenysége dacára sem képes az előadáson koherens egységbe rendeződni.

 

Egy minimál dizájnos nappaliban vagyunk (díszlet: Bagossy Levente), valamelyik megélhetési politikus hótiszta, fehér, letisztult vonalú nappalijában. Az öles plazmatévé hol akvárium, hol kandalló idillt vetít nekünk, hogy megtörje a kényszeresen sterilre komponált légkört. A látszat makulátlan, a kirakatdizájn trendit nem is zavarja meg semmi, itt minden úri puccban, mutogatásra készen áll. A falak közt élő Orgon család már annál kevésbé árasztja magából a (mű) harmóniát, vagy legalábbis a tagjai nem úgy élnek, ahogy azt a magasabb szempontú erkölcsiség sablonjai megkívánnák.

 

Plasztikussá lesz mindez, mikor Orgon anyja, Pernelle-né (Pogány Judit) mint hamisítatlan vidéki néni a maga kékfestős szoknyájával, fekete kötényében, báránybekecsében beviharzik (jelmez: Ignjatovic Kristina) a trendi fehérségbe. És mondja, mondja, táskájával gesztikulálva a magas Isten erkölcsiségét, a fia családján számon kérő sirámait. Pogány Pernelle-néje igazi tibeti imamalomként ontja magából a végtelenül hosszú tirádákat, hol hadarva, hol belegabalyodva mondatai végtelen folyamába. Érezzük, hogy ő maga se érzi a mondatainak súlyát, tartalmát, hanem mint betanított hittérítő, mantrát mond, mindent keresztény szólammal beborító, önszuggeráló mantrát. Föl se fogja, amit mond, mert mondandójában éppen az a lényeg, hogy fölfoghatatlan gondolatmasszaként függönyözi el az elmét. Ápol és eltakar.

Az Ogon ház apraja-nagyja meg csak lehorgasztott fejjel, érezve a sirámok teljesen nonszensz, idejétmúlt ódonságát, hallgatja. Hallgatásuk eleven válasz, a terrorizálást tehetetlenül szemlélő hallgatás. Ezen lényegében sem Orgon fia, Damis (Dóra Béla) nagymamának szánt szemnyitogató kirohanása, sem Orgon feleségének, Elmirának (Pálya Pompónia) a kedves anyóst felrázni akaró ingerült feleletei sem változtatnak. Süketek párbeszéde az Orgon házban-hazában.

 

Erre egyedül Dorine, a komorna (Kerekes Éva) rövid, pikkírt, metsző visszaszólásai képesek valamelyest ütőképes válaszokat adni. Kerekes Dorine-je mint egy őszinte gyerek-kamasz, ha kell, ha nem, visszaszól, olyan „itt a mellem, ide lőjetek" naivitással. Mert Bagossynál mindenki tehetetlen, önmaga érveit szajkózza, a „vállalom magam, és kiállok" őszinte odamondásának luxusát kerülve. Inkább mindenki a tehetetlenség frusztrációjától szenved, feszült. Belevakulás csapdájában vergődik minden családtag, elhitetve saját magukkal is, hogy totálisan cselekvőképtelenek. Az álszentség mindennél nyilvánvalóbb örvénylése igyekszik szédületben tartani azt, akit lehet. Tehetetlen vergődés ez, melyhez akarva-akaratlanul a maga módján asszisztál mindenki.

 

Bagossy értelmezésében nem Tartuffe (Nagy Zsolt) kegyes szólamaitól esik hasra Orgon (Znamenák István), hanem a kegyes szólamokban való hinni akarás stréber igyekezete ejti transzba. Ezért Nagy Zsolt Tartuffe-je igazából csak demonstrál, ráhagyja Orgonra azt, amit hinni akar. Félig kigombolt ingben, macsó stílusban hozza szívtipróját. Ha meg kell védenie önmagát, a nyakában logó rózsafüzérnek a feszületét a fogai között szúró eszközként használná. Önmagát adja, mikor Elmira combjai közé kell férfiasságának szavaival utat találnia. Ahogy Pálya Pompónia Elmirája is a vérbő nőiesség maga, hisz minden álságosság gyomorforgató kétértelműségénél fontosabb az, hogy ha helyzetbe hoznak, akkor minden elvhűségünket hátrébb sorolva, a hiúságunk megvédje a vereségtől a kivagyiságunkat.

 

Ez a Tartuffe-olvasat Znamenák István Orgonjára épül. Orgon a stréber önállótlanság iskolapéldája, akinek ha kegyet, szimpátiát kell Tartuffe-nél keresnie, akkor a puhatestűség és ellágyulás egészen jól vegyített elegyévé lesz. A darab végén, mikor már egzisztenciája minden értelemben Tartuffe kezében van, akkor egyszerre a szófán összekucorodó, takaró alá bújó gyerek lesz.

 

Mert tetterő híján vagyunk itt is, ott is. Sem Orgon családtagjai, sem pedig Orgon maga nem elég erősek, amikor a saját véleményüket kellene vállalniuk. A tartuffe-i lerablástól csak az uralkodó terrorelhárítói képesek megszabadítani a szereplőket: Tartuffe-öt mint közveszélyes bűnözőt ártalmatlanítják Orgon nappalijában.

 

De a rendezés is ugyanebben a következetlen tetterőhiányban szenved, minden egyéni, jó arányérzékkel felskicolt szándéka ellenére. Impulzusaiban teljes pontossággal kezdi építeni ezt a tehetetlenségtől és görcsös, stréber igyekezettől átitatott Orgon házat, ám az alakítások erős impulzusait nem köti össze, nem sodorja egységes szállá, amely az utolsó, „megmentő" jelenetet, mint fortissimót egységes egészként előkészítené. Látlelet lett így, részleteiben pontos, maró, emblematikus látlelet erről az "Orgon hazáról".