ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

A VERS UDVARÁBAN

 

Anyám tyúkja (1.) / Örkény István Színház

2014.05.01.
 

 

Igen, (majdnem) mindnyájan „tudjuk, mi történik őszi éjjel a galagonyával”. Weöres Sándor verséből tudjuk. De hogy november 4., az ötvenhatos forradalom eltiprásának évforduló-emléknapja utáni őszi éjen miként izzik a galagonya ruhája, mostantól sejtjük. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

 

 

A Várady Szabolcs által gyűjtött költeménycsokorban, a „kötelező” magyar versek színházi összeállításában a szerkesztő-rendező Mácsai Pál Petri György 1956 című széljegyzet-vallomása után kötötte a Rongyszőnyeg eme nevezetes, kilencvenkilencedik darabját. Ilyesfajta pazar egybejátszások, sorrendi összeszikrázások adják a 2014-es esztendő költészet napi ünnepén, április 11-én bemutatott Anyám tyúkja (1.) különleges fénytöréseit, a többnyire ismert szövegek által, között, fölött, mögött megképződő együttes új tartalmakat. Nem a versmondás, a „szavalás” a fő erőssége az estnek – bár sok esetben és mindösszesen az is –, hanem a lírai kohézió, a versek képeiben, szavaiban, hangulataiban testet öltő közös tudat, közös képzet sejtelmei. A versszínház.
 
A versszínház, amely nagyszerű szcenikai és játék-koreografálási ötlettel úgy magasiskola, hogy „versiskola”. Izsák Lili díszlete falusi udvarházat, ámbitusos szerény kúria homlokzatát ábrázolja, amint egyszerű, vaskos oszlopaira támaszkodva a rusztikus ülőalkalmatosságokban bővelkedő udvar felé tekint ablak- és ajtószemeivel. Az elég későn előtérbe kerülő, addig hallgatásával regulázó Pogány Judit mintha régi osztálykönyvet szorongatna (vagy kéziratos nagy versfüzetet, kedvenc strófáinak kincsestárát?), s mintha egykori, megemberesedett tanítványokat, esetleg hajdani tanítótársakat látna maga körött. Még az is lehet: valamikor ez az épület volt az örökös gyerekzsivajtól és időnkénti verslüktetéstől hangos iskola.
 
A versmondás tényét nem indokolja különösebben az előadás. Szinte csupán a saját kedvükre, örömükre belekezdenek a színen. Azonban valamiféle ki nem mondott ünnep lehet, hiszen (ez is Izsák Lili leleménye) igen merész színű, mintázatú, díszítésű, szabású ruhájukat öltötték fel („ki vannak csípve”) az összeverődöttek, akik a házból ki-be sétálva, le-letelepedve fognak a költeményekbe, menet közben gyújtanak versre, párba-csoportba fordulva idézik valamelyik klasszikust, vérmérsékletüket meg nem tagadva illeszkednek a vers-közösségbe. (Épp az egymásra nézéssel van egy kis gond: néhány feledhetetlen összeakaszkodó pillantáson kívül kerülik egymás szemsugarát. Nem annyira átveszik egymástól a szót, inkább összeszokottan-rögtönözve ráéreznek, melyik mű nyomába melyik másik mű passzol, rímelve, ellenpontozva, leválva, új lapot nyitva.)
 
A két rész mintegy hetven versének kiválogatását és elhelyezését vizsgálhatnánk aprólékosan is. Mindjárt azzal, hogy a kezdő-végző sarokpontokon négyből háromszor is Weöres szerepel (ráadásul a legelején és a legvégén is kettőzve). A hangsúlyok, hangsúlyeltolódások méricskélésével nem sokra mennénk. Ennyi szubjektivitás bőven megengedhető a rendező és a társulat részéről. Elfogadhatjuk, hogy a népköltészet épp e vidéki díszlet-terepen alig képviselteti magát (kárpótlásul Orbán Ottótól A magyar népdalhoz nem véletlenül került az egyik élhelyre): a folklór ismeretének „kötelezősége”, belénk plántáltsága más jellegű, mint a műköltészeté. 
 
A vers- és verstolmácsolás-felfogások eklektikája ugyancsak természetes és termékeny eleme a nagyszabású, teatralizált versprogramnak. Korántsem egyformán sodró élmény valamennyi költemény megszólaltatása. Inkább a módozatok sokfélesége gyönyörködtet, még akkor is, ha épp vitatható vagy néha közepes megoldással szembesülünk. A műfaj egyik legjobbja, Csuja Imre hirtelen Vörösmarty-orcát ölt, Polgár Csabát Radnótira véljük hasonlítani egyszer, Szandtner Anna arca Pilinszky-arcba angyalodik – ám persze például Für Anikó és Kerekes Éva játékosan asztalt verő A fülemile-dialógusát élvezve sem Arany János bölcsességét, sem Péter és Pál gazda karakterét nem keressük „egy az egyben”. 
 
Mind a kézenfekvő, mind az evidencia-ellenes verskiosztásra akad precedens, s minden szereplőnek van legalább egy kulcsverse, vallomásverse, amelyben leginkább önmagát, versszemléletét nyújthatja: lélegezheti a verset. Gálffi László meditatív intellektusával, Máthé Zsolt ingerlékeny dafke-kitöréseivel, Znamenák István vaskos eszességével, A Reményhez Csokonaiját a jelentés fonákjáról becserkésző Takács Nóra Diána a morcosságával első az egyenlők között. Bíró Kriszta Babits Fekete országán még egy keserűség-fokot feketít, Debreczeny Csaba Adyt keresi eddig nem járt szélességi körön, s Epres Attila, Ficza István, Kerekes Viktória, Vajda Milán sem csupán a lánc-lánc-eszterlánc szakasz-adogató versmondásokban vagy váratlan-tartalmas rendezői-előadói bonmot-kban jó. Mácsai Pál (aki a Himnuszt nyilván annyiszor gondolja még át, ahányszor elmondja majd a műsorban) a kisebb-nagyobb csoportozatok, duók beállításával, leültetésével, forgatásával ritmust, miliőt lopott a folyamba, bár a személyek és rajok átolvadása egyik szcénából a másikba nem mindig gördülékeny. A versszínházban rendre az összetett szó első tagján marad a nyomaték.
 
Kákonyi Árpád (aki Matkó Tamással a viszonylag kevés, de annál értékesebb-érdekesebb, előadás-tagoló zenét szerzette) különös hangszerek és hangkeltők segítségével nyitott utat komolyságnak és humornak is. Ha felciccennek, megrezzennek, megzerrennek, koppannak, nevetnek, sírnak, susognak az instrumentumok, egyszer a ház magasából lelógó légyfogók felé tekintgethetünk, otthonos mosollyal akár, másszor arra döbbenünk, hogy e tágas udvarban és tornácon és benn a házban valahogy nem akarózik elférni ennyi embernek egyszerre, együtt – pedig szövetségesek egy jó ügy szolgálatában: versmondók –, s hányan gubbasztanak, bújnak meg zugokban, vagy vonulnak félre társaiktól.
 
Korábban nem lehetett róla hallani – az első rész premierjét követően a lehető legtermészetesebb s várakozást keltő, hogy ugyan az Anyám tyúkja (1.) parányit terjedelmesebb az ideálisnál (de milyen szépen, ötletesen kezdődik s végződik!), mégis számíthatunk majd újabb hat-hét tucat „kötelezőre”: az Anyám tyúkja második versbokrára.