ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
2017
<
MÁJUS
>

Költészet show az Örkényben

 

Ványa bácsi blog, 2014. április 24., Hermann Irén

 

Valódi ünneppé tették a Költészet Napját az Örkény Színházban. Az Anyám tyúkja (1) címen futó új repertoárdarab a kötelező irodalmunkból szerkesztett pazar színpadi játék, remek színészi villanásokkal. 

 

Ha szeretnénk valamilyen hasznos szerepet, nemes küldetést találni a mindenkori színháznak, ahol korra, nemre, világnézetre való tekintet nélkül szerveznek közönséget, ilyen lehetne a mindenféle ünnepnapok közösségi élménnyé formálása, a hagyományok átörökítése és újradefiniálása, illetve a többi művészeti ág (pl. irodalom, zene, képzőművészet) alkalmankénti összeboronálása. Az Anyám tyúkja előadás képes minderre, ráadásul nem is kell görcsösen igyekeznie hozzá.

 

Az Örkény csapata megalakulásuk kezdete óta dolgozik a tankönyvekbe szorult (főleg magyar nyelvű) líra színházba emelésén és további népszerűsítésén. A programadó Mi újság, múlt század?, a nagyívű Nyugat 2008-1908, majd ennek párjaként a Nőnyugat (a Thália stúdiójában), a sokszor frissített Örkény-est az egypercesekből, vagy épp a Radnóti-emlékévre készített műsor mind fontos állomások ezen az úton.

 

Nem nehéz kitalálni, hogy a színházat tizenhárom éve igazgató Mácsai Pál meggyőződéséből juthatott el idáig az irodalmi sorozat, és elsősorban az ő következetes munkája révén született belőle önálló műfaj, amely mostanra azonban mintha az egész társulat személyes ügyévé, egyfajta társadalmi vállalássá nőtte volna ki magát, és kapott állandó helyet az újabb és újabb évadtervekben.

 

Az Anyám tyúkja talán az eddigieknél is magasabbra teszi a lécet: egyrészt best of kalauzt kíván nyújtani a legnevesebb magyar költők kanonizált verseihez, sokukhoz újonnan felfedezett értelmezéseket is rendel, másrészt kísérletet tesz kevésbé közismert művek megkedveltetésére, hogy aztán azok is a kánon részévé válhassanak.

 

Izsák Lili kiváló akusztikájú díszletében egy vidéki udvarház tornácán gyűlnek össze a színészek, és vasárnapi ünneplőjükben, a kora esti csendben beszélgetni kezdenek. Pontosabban az történik, hogy verseken keresztül fejezik ki magukat, így társalognak. Ugratják egymást, panaszkodnak, feleselnek, régi adomák, emlékek kerülnek elő, vagy épp kibeszélik, aki nincs jelen. Örülünk neki, hogy az aktuálisan megkezdett szövegek szerzőinek nevét egy kifüggesztett képernyőn láthatjuk. (Novák Eszter használt ilyen információs kijelzőt A tanítónőben, csak annak ott nem volt sok haszna.)

 

A második felvonás végére több néző sürgős késztetést érez, hogy elkészítse saját szűkített listáját a maga kedvenceivel; de hiszen ez benne a legjobb! Hogy csak a legkedvesebb hármat említsem, az én aranyérmesem Szép Ernőtől a Gyermekjáték, Ficza István magával ragadó előadásában (varázslatos zenei kíséretet kap hozzá a többi színésztől); az ezüstérmet Nemes Nagy Ágnes egészen briliáns verse, az Istenről kapja tőlem, és természetesen az előadó: Takács Nóra Diána, aki különben végig egészen szuggesztív módon van jelen; míg a bronzot Kerekes Éva és Für Anikó kettőse érdemli, amiért új életre keltették Arany János híres elbeszélő költeményét, A fülemilét. Ez utóbbi azok közé a (gyakori) pillanatok közé tartozott, amikor a nézők a jelen politikai helyzetre asszociálhattak, és hálásan mosolyogtak is érte. Különdíjasom Epres Attila, aki szintén végig jó, Juhász Gyulát, Radnóti Miklóst és Petri Györgyöt egyformán zseniálisan tolmácsolja.

 

A fentebb kiragadott jelenetek épp attól működnek kiválóan, hogy a színészek bátran értelmezik a szöveget, és ahelyett, hogy szavalva felmondanák, szereppé alakítják és nagy beleéléssel eljátsszák, akár egy-egy történetet. Olykor rövid énekek, pengető, doboló zenélések, csörgés-zörgések, apró gesztusok, jövés-menés akasztja meg a versek sorát (Kákonyi Árpád zeneszerző közreműködésével). Ebből lehetne bőven több, mert akárhogy is nézzük, majd három órán át tart az este, és fontos, hogy a nézők figyelme kitartson addig, mert igen szép részek maradnak a legvégére.

 

Az egyik legizgalmasabb momentum jellemző mód az volt, amikor Szandtner Anna megakadt az Esti kérdéssel (Babits), elszégyellte magát, és könnyes szemmel újrakezdte az elejétől. Annyira profin csinálta és olyan feszült csendben hallgatta mindenki, hogy azonnal gyanakodni kezdtem, biztosan megrendezett hibát láttunk. Ha mégsem, tegyék azzá, mert épp a hibától lett tétje.

 

Néhány nappal korábban láttam Jérôme Bel amatőröket szerepeltető koreográfiáját a Trafóban (The Show Must Go On), és utána tanulságos volt itt megfigyelni, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha képzett a színész. Manírok nélkül, némán ücsörögni a színpadon például az amatőrök tudnak ügyesebben. Persze igazságtalan vagyok, mert az Örkény társulata végre megint klassz formában van, ami különösen jól esik a közelmúlt néhány hervasztó bemutatója (Meggyeskert, A Kék Angyal) után. Mintha véget ért volna egy hosszú böjti időszak, színésznek és nézőnek egyaránt.

 

Az alkotók olyannyira bíznak az ötlet sikerében, hogy az Anyám tyúkja máris több részesnek hirdeti magát, az idén tavasszal bemutatott válogatást tehát nem kell lezártnak tekinteni. A második, harmadik részek valószínűleg még felszabadultabbak lesznek. Amíg azokra várunk, olvassunk el sok jó verset, és erre biztassuk a körülöttünk élőket is!