ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A régi hűs verandán - Az Anyám tyúkja az Örkényben

 

Kortárs Online, 2014. április 18. péntek, Bodnár Zsuzsa

Már az is nagyszerű, hogy az Örkény Színház egész társulata látható ugyanabban az előadásban; az Anyám tyúkja azonban ettől függetlenül is ünnep színésznek, nézőnek egyaránt. Szó sincs persze valamiféle kötelező áhítattal teli ünnepélyességről: a versek olyan hétköznapi természetességgel szólalnak meg a színpadon, mintha egy baráti társaság töprenkedései során „lépnének elő” a közös emlékezetből. Ünnepivé, katartikus élménnyé épp azáltal válik az előadás, hogy az elhangzó versekből – a magyar költészet többnyire ismert darabjaiból – egy ezerféle színt, érzést, gondolatot felvonultató nagy „beszélgetés” kerekedik ki, melynek a nézők – a szövegek ismertsége miatt – szinte a részeseivé válnak.

 

A színpadi tér egy parasztház – vagy kúria – oszlopos tornáca-verandája, ám ez a helyszín nélkülöz minden skanzen-jelleget: az ablakokat-ajtókat „modern” nylonfüggönyök díszítik, mintha a szereplők a ház mostani lakói, esetleg vendégei lennének. De bárkik is ők, láthatóan otthon vannak ezen a régi-új, népi-nemzeti tornácon, és egymás bizalmasaiként osztják meg a jelenlévőkkel gondjaikat-örömeiket. A Várady Szabolcs által kiválasztott száz költemény – az alcím szerint „a magyar irodalom kötelező versei” – ugyanis a színészek személyes ügyeként, bensőséges hangú vallomásaként szólal meg. S a versszövegek egymással is párbeszédbe lépnek: hol felel az egyik költemény a másikra, hol „feleselnek” egymással a versek, s ebből az izgalmas szövegfüzérből – Mácsai Pál szerkesztői-rendezői bravúrjának köszönhetően – drámai történet bontakozik ki.

 

Minden elhangzó vers meglepetés: a jól ismert szövegek is meghökkentő, új jelentésrétegeket kapnak.  Mini-drámák tanúi leszünk: „kis Balázs”-t hasztalan próbálja elaltatni a holtfáradt „anyuka”, végül aztán ő alszik el a gyerek helyett; az ifjú férj kamaszos daccal bizonygatja hitvesének, mennyire szereti, hisz a sírból is visszatérne és levinné magával az „eldobott özvegyi fátyolt”. A versértelmezések némelyike szinte a paródia határát súrolja, de épp ezektől a merész interpretációktól válnak a sokszor hallott szövegek élővé és hitelessé.

 

A versek összefűzése tudatos komponálás eredménye, ám ez a nagyon is végiggondolt kompozíció nem telepszik rá az egyes versszövegekre. Nincsenek fontos és kevésbé fontos lírai témák – a szereplők ugyanolyan figyelemmel hallgatják egymást, akár a „végét nem lelő idő”-ről, akár a „négyökrös szekér”-ről esik szó. Az egymásra való odafigyelés, az egymás gondolatainak megértése fontos eleme ennek az előadásnak: az újabb és újabb versek így a már elhangzott szövegek továbbgondolásaiként vagy arra adott reakcióként is értelmezhetők.

 

A versszövegek párbeszéde az előadás második részében válik különösen drámaivá: amikor a „hajdan erős magyar” romlásán való búsongásra a „hass, alkoss, gyarapíts” válaszol, vagy amikor az Erőltetett menet, a Töredék, és a Razglednicák sorainak az „itt élned hallod kell” üzenete próbál „ellenszegülni”.

 

A  szereplők mindegyike kitűnő. De az előadás legfőbb érdeme az a fantasztikus csapatmunka, amit az Örkény társulata nyújt. Őket látva-hallva újra képes az ember hinni egy tágabb közösség létében. Mindenesetre hazafelé Orbán Ottóval együtt dudorássza: „gyűlöljek csak aljas elvet/ ne a földet, ne a nyelvet.”