ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Húsbavágó versfolyam

 

 

Népszava|2014. ápr 15. 

 

 

Lúdbőröztetően mellbevágóak, vagy éppen játékosan pajkosak, netán simogatóan ábrándosak a költemények az Anyám tyúkja 1. című, A magyar irodalom kötelező versei alcímű esten, az Örkény Színházban, Mácsai Pál rendezésében.

 

 

Nincs öblös hangú szavalás, felemelt mutatóujjú okítás az Anyám tyúkja 1. előadása közben az Örkény Színházban. Helyette kíváncsiság van. A társulat valamennyi tagja, tehetséges színészek, Várady Szabolcs értő válogatásában, elővettek nagyon ismertnek tűnő, és kevésbé elnyűtt verseket. Elgondolkoztak rajtuk.

 

 

Engedték magukra hatni a műveket. Mácsai Pál segédletével meghányták, vetették, kinek, mit jelentenek. Figyelték a saját, és mások reakcióit. Együtt éltek a versekkel. Hétköznapi betevőnek tekintették őket, nem ünnepekre előhúzott, fennhangon elmondandó demonstratív alkalmatosságnak. És olyan műfajnak is tekintették, ami különösebb fakszni nélkül megél a színpadon is.

 

 

A versek egymásutánisága pedig hihetetlen plusztartalmat hordoz, ahogy annak idején Mensáros László XX. század című felejthetetlen estjében szereplő írások valóban hathatósan jellemezték azt a fölöttébb szélsőséges kort, amelyről szóltak.  És most bizony régi versek is igen erőteljessé válnak, és akár egész korrajz kerekedik ki belőlük. Ilyen például a tanórákon agyoncsócsált A walesi bárdok.

 

 

Pogány Judit, Für Anikó, Kerekes Viktória, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána a ballada sorait egymástól veszik át. Nem harsognak. Inkább meditatívak, sőt, kezdetben mintha eltöprengenének azon, hogy némi hazugság, behódolás a királynak, a hatalomnak, nem jobb-e, mint igazmondás árán a máglyára menés.

 

De aztán ott állnak előttünk egyenes gerinccel. Mint akik egységesen vállalják a rögvalót, és határozottan ki is mondják, amit gondolnak róla. Nincs már félelem, nincs hezitálás, kiállás van, és kérlelhetetlen tisztánlátás. Arany Jánostól azért ütős más is.

 

 

Például A fülemile. Kerekes Éva és Für ülnek egy asztalnál, időnként még hatalmas haragjukban püfölik is, és groteszk mulatságossággal eljátsszák a két értelmetlenül házsártoskodó, perpatvarozó, pereskedő szomszédot, akiknek lételemükké vált az ok nélküli torzsalkodás.

 

 

Díszletként Izsák Lili egy parasztház tornácát tervezte meg, ahol jöhetnek-mehetnek, vagy éppen üldögélhetnek a színészek. Előfordul, hogy valamennyien a színen vannak, máskor csak néhányan, és esetleg egyedül is maradhat színész, dermesztően súlyos mondandójával, mint Pogány Vörösmartytól A vén cigánnyal. E

 

lőször csak ülve kezdi el, mintha mesélne nekünk, aztán mind zaklatottabb lesz, ahogy az örülten elfajzott világ tarthatatlan állapotáról beszél, feldúltan jár fel-alá. És próbálja hittel, meggyőződéssel mondani, hogy jön majd Noé bárkája, születik majd új világ. Torokszorító. Mácsai pedig elmondja a Himnuszt.

 

 

Nem csak annyit, amit ünnepélyes alkalmakkor vigyázzállásban el szoktunk énekelni belőle, hanem a teljes Kölcsey művet mondja, töprengő értelmiségiként, aki mélyen elgondolkozik azon, miért is ilyen szerencsétlen vidék ez, miért a balsors itt az úr. Bele kell borzongani. Abba is, ahogy Epres Attila beleéli magát Radnóti Nem tudhatom... című versébe.

 

 

Csokonaitól A Reményhez sértetten, durcásan szólal meg Takács Nóra Diána vehemens előadásában. Kerekes Viktória pedig pajkosan játékos, amikor az Arany Lacinak című Petőfi vers segítségével pazarul évődik. Bíró Kriszta Babits Fekete országával pokolian sötét színeket fest. Polgár Csaba szívszorítóan elárvulva, szinte elsóhajtja József Attilától a Mamát. Vajda Milán úgy mondja Petőfitől A négyökrös szekérent, hogy alig bírjuk abbahagyni a nevetést.

 

 

Miközben Csuja Imre metsző okossággal, és ugyanakkor érzelemmel telien átéli a Szózatot, akarjuk hinni, hogy itt élnünk és halnunk kell. Mégis önkéntelenül gondolok arra, hogy mennyien és mennyien keresnek manapság kényszerűen külhonban boldogulást. Ezek a nagy költök húsbavágóan rólunk szólnak.

 

 

Amikor például Gálffi László Orbán Ottó A magyar népdalhoz című versével arról beszél, hogy "Sírnék én is, de dühömben,/ hogy ott rohadunk a régi körben,/ s föltámadnak a holt rögeszmék -/ láthatom újra a közös ügy vesztét.", megáll bennem a levegő, ahogy többször is azt est folyamán. Sírunk és nevetünk, széles az érzelmi és gondolati amplitúdó, az Anyám tyúkja 1. igazi jó színházi este.

 

 

Bóta Gábor