ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

A költő sose lódít

 

 

Szerző: Csáki Judit, Az írás a Népszabadság 2014. 04. 14. számában jelent meg.

 

 

 

Anyám tyúkja 1. Örkény Színház

 

 

Weöres Sándor a keret, ki más is lehetne; a Varázsének – hétköznapi nevén a Csiribiri – az elején, Az éjszaka csodái a végén. Anyám tyúkja 1.: ez a címe az Örkény Színház verselőadásának, amelyet stílszerűen a költészet napján mutattak be, és jó okunk van föltételezni, hogy lesz Anyám tyúkja 2., aztán esetleg 3. is, mert válogatni van miből. Ebbe az előadásba majdnem hetven vers fért, Várady Szabolcs válogatásában. Van alcím is: a magyar irodalom kötelező versei – a „kötelező” szó csak addig rideg, amíg rá nem jövünk, hogy csöppet sem az iskolai kötelezőről van szó, hanem a normális kötelezőről, amit ismerni jó.

 

 

 

 

Fehérre meszelt parasztház tornáca, előtte pad és egy-két szék – ennyi Izsák Lili díszlete; Kákonyi Árpád ritmust és zenét ad a produkcióhoz, a többi már tényleg csak színész és vers. Szavalás nincsen, hiszen nem nagygyűlésen vagyunk, ahol a közönség föltüzelése a cél. Éppen ellenkezőleg: el vagyunk lazítva, engedve, kanyarog külön belső útján ki-ki a zsöllyében, s e külön utakat csak a közös figyelem köti össze. Így, ebben az oldott kíváncsiságban aztán rá lehet döbbenni, miről is szól a Himnusz, ha Mácsai Pál normálisan elmondja az összes versszakot, lehet hallani a mélységes keserűséget a Szózatból, ahogy a versek egyik legértőbb közvetítője, Csuja Imre értelmezi, miközben szorítja erősen a mellette ülő Kerekes Éva kezét, tán hogy ne legyen egyedül ennyi fájdalommal „Árpád szent bércén”.

 

 

És kapná fel az ember, mármint a nő a szívlapátot, hogy fejbe suhintsa Debreczeny Csabát, ahogy Ady Elbocsátó, szép üzenetét („Általam vagy, mert meg én láttalak. / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”) blazírtan, öntelten, macsósan, „adysan” belemondja a képünkbe, de már jönnek a nők – Pogány Judit, Für Anikó, Kerekes Viktória, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána –, és úgy teszik oda Arany A walesi bárdokját, úgy mesélnek el egy történetet, hogy összenézünk: mintha ma, esetleg tegnap írta volna, „te tetted ezt, király”. A Szeptember végén Ficza István előadásában egy ingerült féltékenységi roham – előlegben, hiszen, ugye, „még nyílnak”. Takács Nóra Diána A Reményhez című Csokonai-versbe pakol némi ingerültséget, Vajda Milán A négyökrös szekérből csinál vidám kis jelenetet.

 

 

Hiszen megannyi vers nem csupán líra, hanem történet és helyzet, esetleg komplett monológ, virtigli színházi darab. S ha az Örkény pompás színészei kapják a kezükbe, hát el is játsszák, amit lehet. Amit meg nem lehet eljátszani, azt megbeszélik velünk. Ez is dialógus, noha az egyik fél csak hallgat. Rácsodálkozunk eddig nem hallott vagy csak régen elfelejtett versekre, versszakokra –Kálnoky László A kegyelet oltárán című versét nem hallottam még, de Kerekes Viktória úgy mondja, hogy meg kell nézni itthon –, de másképp cseng, illetve nem cseng, hanem koppan az Eszmélet (József Attila) vagy az Apokrif (Pilinszky János) ciklikus, világot ölelő építkezése is, ha egymás szájába adják a szavakat a színészek ott a tornácon, és együtt rakják össze a vers világát.

 

 

Van, ami hirtelen nagy fényt kap, és szinte átlátszóvá válik: Bíró Kriszta versbeszéde nyomán ilyen Babits Fekete országa vagy Znamenák István elmondásában a dacos vállrándítássá lett Struggle for Life, Karinthy verse. Másképp gondolunk ezekre a művekre ezentúl. Kis koszorú van anyaversekből. Ezekkel a közönségben ki-ki magára és a saját emlékeire-élményeire marad, ahogy Polgár Csaba (Mama), Kerekes Éva (Füstbe ment terv), Máthé Zsolt (Anyám) és Csuja Imre (Anyám tyúkja) is „saját anyához” nyúl, amikor mondja. A hazáról, hazaszeretetről szóló bőséges lírai archívum is intim ügylet, bár itt már érezni a közösség erejét is például abban, ahogy Pogány Judit a Husztot, vagy Epres Attila profánul Petri Brezsnyev-versét, előtte ejtett hangon Radnóti Nem tudhatomját mondja: összekapcsolódnak a reakciók.

 

 

Gondolkodom, mitől nem alkalmi ez az este, hogyan találja meg a helyét – az esetleges folytatásokkal együtt – az Örkény repertoárjában, hogyan áll oda a Liliomfi és a Hamlet mellé. Hát úgy, hogy – ahogy egyszer-kétszer az öszszes színész, a teljes társulat lép egymás mellé – a versek is összekapaszkodnak, és ugyanarról beszélnek, amiről a jó színház a legjobb formájában: hogyan élünk itt mi együtt. És ez aztán tényleg dráma, nem?