ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

MI MÁST LEHET ITT CSINÁLNI, MINT VICCELNI?

Irodalmi Szemle, 2014. március 29.

 

Abszurdba hajló kortárs tragikomédiát rendezett Bagossy László a dán herceg tragédiájából. A világ kibicsaklott (az idő kizökkent): a tekintetek mind előre szegeződnek, másra figyelnek, miközben egymáshoz beszélnek. A helyszín egy stadionlelátó, a nép viking- és indiánfejdíszes, farkas- és festékmaszkos arctalan tömeg. A széksorok közt új király mond beszédet: pillanatnyi gyász után hosszas köszönő, köszöntőbeszéd: a ráruházott címért, a másodkézből vett királynéért. Felhangzik a Can You Feel The Love Tonight (Hamlet mint kisiklott Szimba?). A szurkolók éljeneznek és kerepelnek. Van némi politikai aktualitás („mosolyoghat a gazember is –, ha másutt nem, hát nálunk”), de az előadás szerencsére nem válik a politikai szatíra egysíkúságának áldozatává. A Hamlet etikai egyetemessége miatt örökzöld. Öngyilkosság kontra tűrés, gyilkosság kontra passzív moralizálás. Ezeken túl pedig általános hatalomvágy, féltékenység, talpnyalás, túlbuzgóság, tudálékosság stb. A Hamlet mindig aktuális, a világ mindig abszurd. Tükröt tartani nem árt („a termeszeknek”). A lelátó megfelel a színházi nézőtérnek. Színház és valóság egymásra tükröződik (az 1. felvonás végén Hamlet maga húzza le a függönyt azzal, hogy „színházba hát”). És mi a XXI. századi valóság? Egymás melletti idegenség. A kapcsolatok megborulása. (1.) A szülő-gyermek viszony túlközvetített és tiszteletlen: Gertrud simogatását székről székre adják tovább az emberek Hamletnek. Laertes nyelvét öltögeti apjára, Hamlet fegyvert fog anyjára. (2.) A barátság nem igazi kötelék: Horatio nem támasz. Inkább pajtás, mint bajtárs. Küldetése teljesítése (a történtek elbeszélése) után fejvesztve menekül az addigra norvéggá vált hódoltságból. Öngyilkosság egy barátért? Fel sem merül. (3.) A szerelem eljelentéktelenedik: Ophelia és Hamlet szerelme elenyészik szakításukhoz képest, amikor plüssjátékok és női holmik záporoznak. (4.) A csordaszellem elferdít: az egységes támadó hangulat mögött nincs egységes akarat, de együtt skandálni jó. Tiszta szeretetet megjeleníteni csak a betétdarab királyi párja képes (Gálffi László három szerepben tündököl). Fekete lepelben és koronában egyszerű asztalnál beszélgetve – külsejük is avítt, nemcsak érzéseik… Ebben a világban jobbára senki sem törődik a másik érzéseivel. Aki mégis, tragikussá válik és tragédiát okoz.

 

A Hamletet színpadra vinni választások sora. Bagossy választásai az alábbiak: Kihangsúlyozza Hamlet eleve adott abszurd-gúnyos humorát (nagyszerű megoldás, hogy egyrészt a hős rájön a „lehallgatásra”, majd pedig szájbarágósan sulykolja: igen, a nőkbe, „ebbe bolondultam bele”…). Gertrud (Für Anikó) öltözéke – rikító világos kabátja alatt hosszú fekete ruha, hozzá napszemüveg – azt sugallja, hogy lelke még gyászban van, fásult arca sem tűnik maszknak. Claudius (Znamenák István) – bármilyen gátlástalan zsarnok – ima előtti vallomása döbbenetes pillanatot teremt: kihallgatott belső monológként terjed szét és kelt feszült szimpátiát a teremben. Ophelia (Kókai Tünde e. h.) megőrülése hatásosan naturalista: az ártatlan, befolyásolható lányt megszállja a könnyűvérű, trágár és gusztustalan „ördög” (a színpadra vizel). Rosencrantz (Vajda Milán) és Guildenstern (Ficza István) hiába ellentétes külsejűek, Hamlet mégis egybegyúrja őket (Tom Stoppardra finoman rájátszva) „Rosenstein és Guildencrantz”-cá. A szereplők fajsúlyeltolódásában Polonius (Csuja Imre) igazi karaktert kap. A komikus, szolgalelkű, megbízható államtanácsos jelleme a tipikus kotnyeles apával bővül. Hamlet mellé, szinte főszereplővé lép elő. Elvégre is kettejük (tévutas vagy túl-) gondolkodásának következménye az összes szereplő halála.

 

Polgár Csaba mint Hamlet elsöprő: játszott őrültsége ellenére is erősen bipoláris figura. Nagyszájúsága nyegleséggel, bosszúvágya a gyávaság magatehetetlenségével, depressziója hiperaktivitással, anyja elleni lázadása apakomplexussal vegyül (apja ódon szellemének szavaira eleinte nem is figyel, csak ölelgeti: „papa”). Annyira belelendül a szerepjátszásba, hogy önmaga előtt is folytatja (vagy ez már skizofrénia?). Semmi hősies nincs benne, groteszk figura: még a vándorszínészek is lenézik. Habzik a szája, ugrál, rappel, női ruhába bújik, lövöldözik és közben önmarcangol. Csehovi fogás: ha fegyver van, elsül. Hamletet egy ilyen véletlen elsülés rettenti el a „nem lenni” lehetőségétől. És ha már nemlét. Ophelia halálán kívül a darabban mindenkinek csak pillanatnyi megemlékezés jut. A vég haláltusái is elmaradnak. A kifejlet, mint egy „kötelezők röviden”, alulgesztikulálva, csak elbeszélve derül ki Horatio (Novkov Máté e. h.) retrospekciójából (a királyi család és Laertes a földön egymás mellett ülve, előre meredve idézi meg az eseményeket). Nem érdekes. Pláne a norvégoknak. Fortinbras (Dóra Béla e. h.) tolmáccsal és kisebb katasztrófaturista-csoporttal érkezik. A pár perces döbbenet a halott dánok felett fényképezésbe, Monty Python-os hullarendszerezésbe és érdektelen (norvég) bájcsevejbe torkollik. Az idegenek számára a tragédia csak egyperces szánalom és szenzáció. Ahogy Hamleté is nekünk. A sortűz elmarad.

 

Nádasdy Ádám kiváló, friss magyar fordítását ügyesen tördelt mondatok, betoldások hangolják komikusabbra, különféle elidegenítő hatású narrációkban (pl. Ophelia a „szakítós-jelentben” amatőr színészként beszél, sugalmazva, hogy nem saját szavait mondja). A dráma által felkínált üres helyekre parodikus jelenségek kerülnek, pl. Polonius nassol és telefonál a vándorszínészek bemutatkozó előadásán. A színészektől a világosítókig mindenki kiváló munkát végzett. Trágárságból talán kicsit sok volt, de hát a közönségnek „bohózat kell vagy disznóság, különben elalszik”. Nem aludtunk el: öt „visszataps”, öt csillag.

 

Tary Orsolya