ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Kaviár a népkonyhán

7óra7, 2014. március 26., szerző: Csatádi Gábor

 


 

Van-e jelentősége annak, hogy egykor Helsingörben és most Budapesten Hamletek szaladgálnak? A puszta szem előtt lévőségükkel mi az, amit mondani akarnak? Avagy Shakespeare-t bemutatni minden ellenkező látszat ellenére sosem csak a klasszikusnak szóló elismerés. Mert Hamlet tanácstalansága egyben reagálás is a mi korunk tanácstalanságaira.

 

 

Azt, hogy a Hamlet rejtvénymű, tudjuk. Azt is, hogy Hamlet karaktere nem csupán talány, hanem döntően rá is nyomja a bélyegét a darab egészére. Azaz, ha megkérdezzük, kicsoda Hamlet, azt is kérdezzük egyben, hogy mi kik is vagyunk. Bagossy László Hamlet rendezése az Örkény Színházban pont ezek között a kérdőjelek között igyekszik lavírozni, és az ezen kérdőjelek intonálta légkörbe helyezi a drámát. Hol ügyesen – hihetetlenül erős kezdeti felütéssel indítja –, hol viszont ezt a kezdeti erős ívet a kiüresedés útjára engedni kifutni. Mindez lehet szándékos, a kiüresítés intenciózussága, de persze egyszerű kifáradás is. Nem tudom, mindenesetre így is, úgy is roppant tanulságos, figyelemre számot tartó ez a Shakespeare-olvasat.

 

 

Kezdésnek: a Dániát egy stadion lelátójaként mutató díszlet (Bagossy Levente) telitalálat, mert így az áthallás többszörösen működik. Az ókori amfiteátrumoktól ívelünk a gombamódra szaporodó futballstadionok lelátóiig. Erős, szuggesztív értelmezési mező. A kultúrán nevelődő honpolgártól egy csapásra eljutunk a szurkolással homogénné és kielégítetté nevelt népig. Mert Dániában Claudius (Znamenák István) csak egy ilyen együttcsápolós közegben képes a halott király örökébe lépni. A lelátó soraiban együtt hullámzó nép-tömeg, hol jelmezekbe öltözötten, egy emberként skandál, hol gyertyákat szorongatva, elandalodottan öröménekbe kezd, mindig aszerint, ami a kívánatos elvárás. Znamenák Claudiusát pont ez élteti és legalizálja. Egyrészről ez a megtehetem, hát megteszem, és királyt koronáztatok magamból habitusa. Másrészről viszont ott van ebben a Claudiusban a nagyon is kisemberi tétovaság, az akarnám etikusan tenni, de nem tudom, hát minek is próbáljam akkor mentalitás. Für Anikó Gertrud királynéja csak jótékonyan tovább erősíti ezt azzal, hogy ez a tétovaság őszinte bizonytalansággal is társul. Teljesen hihetően alakítják ők így ketten azt a Királyt és Királynőt, akik maguk sem értik, hogy ki vagy mi juttatta és tartja őket hatalmon.

 

 

Polgár Csaba Hamletje őszinte, nyíltszívű ifjú, aki tűzön-vízen keresztül harcol, hogy apja meggyilkolása ne maradhasson büntetlenül. Lánglelkű igazságkereső, aki hol elszántsággal, megszállottan Egérfogót állít Claudiusnak, hol a humor végletei között próbál egy abnormális helyzeten, a tőle telhető, maximális normalitással, úrrá lenni. Mindeközben igyekszik sem mást, sem önmagát nem halálosan komolyan venni. Mint aki tudja, hogy ezen körülmények közepette mindez úgyis teljességgel reménytelen. Életteli virtuózként lakja be a szerep végleteit, bár a játékidő második felétől inkább tűnik kétségbeesett segélykiáltásnak ez, mint a rendező által instruáltnak. Polgár az első felvonás függönyét leengedő, és a darabból így kiszóló, nagyon koncepciózus Hamletje nehezen tud egyensúlyt teremteni a második felvonásban mikrofont kezében fogó, majd aztán azt jobb híján villanyborotvaként használó, Polonius szőrzetével játszadozó, kissé célját vesztett Hamletje között. Azonban mindezek dacára, kár is tagadni: Polgár Csaba bravúros tehetségével most is rabul ejti a közönséget.

 

 

Csuja Imre Poloniusa igazi önálló világ: sokkal inkább bölcs, gyerekei sorsát szívén viselő apa, mint olyan állami főtanácsos, aki hanyatt-homlok sietne főnökét kiszolgálni. Elhisszük neki, hogy az államgépezet fogaskerekei, minden jó szándék ellenére, képesek mindent-mindenkit bedarálni és fölzabálni. Kókai Tünde Ophelliája maga a huncut, szemérmesen cinkos tartózkodás, megőrülése maga a gúnyos, mindenkit pellengére állító kabaré, bár az őrülési jelenet csak üresen kong a trágárságban. Patkós Márton e.h. Laertese fiatal bohém, olyan ifjú, akit a hatalmi taktika kedvére használ. Dramaturgiai szerepe csupán lökőerő szintű. Novkov Máté e.h. Horatiója áldozatul esik a darab szöveghúzásainak. Szerepének terjedelme rövidül, a Hamlettel való barátságot így egy sajátos optikával látjuk, amelyben nem a barátság, sokkal inkább a technikai hajtőerő dominál.

 

 

Ugyanekként a két régi iskolatárs, Vajda Milán Rosencrantza és Ficza István Guildensternje a dramaturgi munka (Gáspár Ildikó) sikeres eredményeként olyan árnyalatokkal gazdagította ezt a Hamlet-olvasatot, amely az eredeti, teljes terjedelmű darabnak természetszerűleg nem lehet a sajátja. Igaz, nem tudjuk meg egyértelműen ebben a rendezésben, hogy kik ezek a figurák, akik most itt valami Hamlettel rokonszenvezőt hoznak inkább, bár azt is csak nagyon távolságtartó óvatossággal mímelik. Rejtély marad, miért tűnnek el a darab háromnegyedénél. Gálffi László Hamlet apjának szellemeként állhatatos, kérlelhetetlenségként jól kontúrozható, magas mérce Hamletnek, olyan, akinek szelleme a Színészkirály képében testestül-lelkestül (ez a rendezés ügyes, markánssá tevő ötlete) ott marad az asztalnál ülve, a színpadon, eleven számonkérésként. A sírásójelenet két munkása, Gálffi László és Pogány Judit sziporkázó humorparádét penderítenek a színpad egyik sarkában, ami a kétesélyes poénok miatt egyre laposabbá válik, bár Gálffi tényleg mindent megtesz, hogy ennek a fajta humornak az élvezhetősége szinten maradjon.

 

 

A zárókép, amelyben a csontvázak a lelátókról kezdenek levándorolni a színpad előterébe, olyan, mint sír, hol nemzet sűlyed el. Itt aztán Fortinbras és serege e csontvázhalmokat mobiljaikkal fotózzák (szelfizik). Ez szintén olyan rendezői olvasatról tanúskodik, amely – a szó legjobb értelmében – emlékeinkbe vésődik. Igazi „aha” élmény. Azonban nem érzem teljes mértékben kompaktnak Bagossy e Hamlet-olvasatát. Nem elég egy jó felütést, vázat adni, nem elég a szereplők karakter lehetőségeit maximálisan kiaknázni, minden unikális, kaviárjellegük ellenére sem. Ha ugyanis az olvasat nem képes arra, hogy ezt a kezdetekben és az utolsó jelenetben is nagyon erős, jó koncepciót, két pont között is, vörös fonálként, fenn- és megtartsa, akkor ennek óhatatlanul is népkonyha jellege lesz, ahol a hiányzó építőköveket csak az önfeledt (de sokszor csak öncélú) humor tartja egységben. Holott igenis több rejlik a Hamletben. Bár lehet, tévedek. Mert lehet, hogy csupán arról van szó, hogy: Hamletnek egy olyan Dánia jutott, ahol előbb-utóbb minden, ami unikális és kaviárértékű, a népkonyha tömeghatása alatt szenved ki. Ha így van: akkor ez már önmagában is elég nagy felkiáltójel. Vajon elég-e a kezdet és a vég forradalmian egyedi, magunkkal vihető és egyben zseniális felkiáltójele ahhoz, hogy egy teljes előadásnak a maga három óra tíz percét sikerre vigye?