ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

Tangó

Sławomir Mrożek

 

 

Színlap

 

EUGÉNIA, a nagymama                                                  

POGÁNY JUDIT

EUGÉNIUSZ, az öccse

CSUJA IMRE

SZTOMIL, az apa

MÁCSAI PÁL

ELEONÓRA, az anya

FÜR ANIKÓ

ARTÚR, a fiú

MÁTHÉ ZSOLT

ALA, az unokahúg

SZANDTNER ANNA

EDEK

DEBRECZENY CSABA

 

Díszlet:

Khell Zsolt

Jelmez:

Ignjatovic Kristina

Dramaturg:                                                                       

Gáspár Ildikó

Ügyelő:

Berta Tamás

Súgó:

Kanizsay Zita

Asszisztens:

Horváth Éva

 

Rendező: Bagossy László


Bemutató: 2012. december 21.

 

 

Lehet-e erőszakkal halott, muzeális értékeket újjáéleszteni? Hogyan lehet történelmet írni akkor, amikor azt hisszük, már minden megtörtént?

Az egyetemista Artúr, mint  minden ifjú, lázad. Hogy megvívja saját harcát, a családján kísérletezik. Házi diktatúrát hoz létre, és szüleit, nagyszüleit bebörtönzi: megfordítja az idő kerekét, előkotorja a nagyszülők hagyományait, szóhasználatát, értékeit, ruha- és kelléktárát. Hamlet-parafrázisában Mrożek szertelen, gyermeki humorral láttatja az európai polgári kultúra vergődését és kiúttalanságát.


A Diogenes Verlag és Kerényi Grácia örököseinek engedélyét a Hofra Kft. közvetítette.

 

Az előadást két részben játsszuk, hossza  kb. 2 óra 15 perc.

 

Háttér

honlapra

Az előadás műsorfüzete még több háttéranyaggal megvásárolható színházunkban.

 

A politika és a tangó

A barbár tangó

Bár ma már nehéz a tangót nem Argentínával kapcsolatba hozni, mégis, még az 1910-es években is előfordult, hogy a párizsi kabarészínpadon brazil táncként konferálták föl – amit termeszétesen a nézőtéren tartózkodó argentinok mély felháborodással fogadtak. A tangó a húszas évek elején, azaz még párizsi berobbanása előtti, az argentin közép- és felsőréteg, valamint a vidéki arisztokrácia és a feltörekvő városi polgárság számára, ahová az értelmiség is tartozott, maga volt az antinacionalizmus. Sőt, a tangó nemzeti szégyen volt.

A népesség azon része táncolta, aki a félig arisztokrata, félig polgári társadalmon kívül rekedt: az elszegényedett, többnyire Dél-Európából származó bevándorlók, a vidéki lakosság, a nem kedvelt feketék, a napszámosok és bűnözők, és nem utolsósorban a testüket áruló nők. A tangót táncolók földrajzilag sem a városi polgársághoz vagy a vidéki arisztokráciához tartoztak. Mert se nem vidéken, se nem a városban laktak, hanem az orillákban, azaz a külvárosokban, az úgynevezett conventillókban. Ezek olyan házak voltak, amelyekben tizenöt szobára, ha jutott egy vécé.

A felsőbb osztályok a tangót primitívnek és barbárnak tekintették. „A tangó övön alul jön létre, nem az értelemre hallgat, hanem a vegetatív ösztönökre.” „A tangó maga a közösülés, csak épp más eszközökkel”. E megvetés oda vezetett, hogy a tánclokálokat rendőrök felügyelték, és ha felmerült a gyanú, hogy egy férfi valami erkölcstelen figurát akar gyakorolni, a rendőrök azonnal bekiabáltak: „Villanyokat felkapcsolni!”

A civilizált tangó

A tangóval szembeni elutasítás a húszas években, a tangó párizsi népszerűségével megváltozott: nemzeti tánccá vált.  A tangó egzotikuma – a vad, a primitív, a szenvedélyes, a megszelídíthetetlen, a kéjvágyó – a nyugati társadalom szemében összekapcsolódott az argentin nép természetével, és ily módon az a modern Európa ellentéte lett: a modern Párizzsal az egzotikus Buenos Aires állt szemben.

A tangó szalonképessé vált.  Egyre kevésbé táncolták, sokkal gyakrabban énekelték, és az amoralitás már csupán a szövegekben jelent meg.

A peronista tangó

Az 1946 és 1955 közötti peronista időszakban a tangó újabb jelentéstartalmat kapott. Ebben az időszakban a peronizmus az addigi politikai és gazdasági liberalizmussal szembe helyezkedett. A peronizmus önmagában egy „harmadik alternatívát” látott: ez alapján az „imperialista” országok, amelyek közé a kapitalista Egyesült Államok és Nyugat-Európa, de a kommunista Szovjetunió is tartozott, megpróbálják aláásni a peronizmus fő pilléreit: a „gazdasági függetlenséget”, a „politikai szuverenitást” és mindenekelőtt a „társadalmi igazságosságot”.  A peronizmus számára a zsellérek, az ipari munkások, a kisvárosi vállalkozók testesítették meg a nemzetet. Ők voltak a nép.

A pártok hibája – a peronizmus szerint – az ország állandósult instabilitása, mert csak a saját érdekeiket képviselték. Ezzel szemben a peronizmus nem párt, hanem „mozgalom”, amely az egész „nemzetet” – mint harmonikus „egységet” – magában foglalja. Ugyan a liberális demokrácia jogilag igazságot szolgáltatott a polgároknak, de a dolgozó lakosság szociális helyzetén nem tudott javítani. Az oligarchia – oligarquía: a társadalomnak a néppel szemben álló, nemzetellenes csoportja: a pártok, az intézményileg legitimált liberális demokrácia, a nemzetközi kereskedelem, az exportáló nagybirtokosok és az európai értelmiség szövetsége –, tehát az oligarchia „összefonódása” a brit és az észak-amerikai tőkével gazdasági függésbe és rabszolgaságba kényszerítette az országot.

A peronizmus ezzel szemben azt tűzte ki célul, hogy gazdaságilag függetlenné váljon, nemzeti ipart hozzon létre, és búcsút mondjon az elitista agrárgazdaságnak, anélkül, hogy a kommunizmus csapdájába hullana.  Támogatja a magántulajdont, de közben ügyel arra, hogy a növekedés ritmusa lépést tartson a „szociális igazságossággal”.  Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, a munkásságnak szervezetekbe kell tömörülnie. A magántőke és a szervezett munkásság az argentin állam oltalma alatt áll, mely a „nemzeti egység” megtartása érdekében egységes rendszert próbál kiépíteni. A „nemzeti egység” a történelemben „organizmusként”, „szervezetként” fejlődik tovább. Maga Perón pedig el líder, aki a néptömeget a fejlődés irányába vezeti.

Perón támogatta a tangót, mégpedig azért, mert meglátta a benne rejlő politikai lehetőséget: Perón politikai bázisa azonos volt a tangó kulturális bázisával. Míg a szolgálólány tangót énekelt takarítás közben, addig a háziúr éppúgy megvetette a tangót, ahogyan a peronizmust is. Miközben a tangó a lakosság körében egyre nagyon népszerűségre tett szert, addig az értelmiség egyre inkább eltávolodott tőle. Jorge Luis Borges és Victoria Ocampo, a „Sur” folyóirat kiadói, bizalmatlanul fogadták a Perón iránt lojális tangóköltőket. Az értelmiség csak Perón 1955-ös elűzése után fordult megint a tangó felé.

Az 1955-től 1973-ig tartó időszakban, ebben a mintegy húsz évben, az argentin társadalom kettészakadt, két nemzetre vált, két „Argentínára”: egy antiperonista és egy peronista Argentinára. Az antiperonista Argentína úgy definiálta magát, mint kozmopolita, városi, modern, gazdaságilag és politikailag liberális; a peronista Argentína ezzel szemben vidéki, tradicionális, katolikus, gazdaságilag és politikailag antiliberális. A sötétbőrűek, a proletárok és az ország belső részeiből származó kreolok számára az ideális a peronizmus volt, míg a fehér, az európai civilizáció iránt elkötelezett városi polgár az antiperonizmusban hitt.

E két nemzetfelfogás egymáshoz való viszonya polarizált viszony volt – vagyis az egyik Argentína a másik ellenségeként és a másik tagadásaként fogalmazta meg önmagát. Mind a peronisták, mind az antiperonisták úgy tekintettek önmagukra, mint az argentin nemzet egyedüli képviselőjére. Mindketten ugyanazért versengtek: hogy Argentínában saját legitim államrendjüket megvalósítsák. 1955 és 1973 között az antiperonizmus rendelkezett az állami monopóliumokkal, és így a peronizmust parlamenten kívüli, illegalitásban élő, „felforgató” ellenzékké tette.

Az ilyen politikai válsággal terhelt időszakokban az értelmiség feladata, hogy a nemzet nevében nyilatkozzon. Hogy felvázolja a jövő lehetőségeit, és megmutassa a további fejlődés lehetséges irányait. Azonban az argentin értelmiség ahelyett, hogy a megszilárdult frontok számára megoldási javaslatokkal állt volna elő, vagy, hogy a két oldal közti egyeztetésekben közvetítő szerepet töltött volna be, nem lépett túl azon, hogy valamelyik oldal mellett letegye a voksát. Így a peronizmus és az antiperonizmus közötti konfliktus mindig újrafogalmazódott, és ezáltal egyre inkább megszilárdult, míg végül polgárháborúba torkollott, melynek csak Perón 1973-as visszatérte, harmadszori elnökké választása vetett véget.

 

Videók

A Tangó nyílt próbájáról készült videót Csabai Szilvia, a Komlósi Oktatási Stúdió hallgatója készítette:

 

Plakát

 

tangoszóró plak

 

Plakát: Bagossy Levente

 

 

                              

                                                                   

                                                           

                                                

Mikor játsszuk?