ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

Peer Gynt

 Henrik Ibsen

 

 

Szereposztás

Fordította: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa

 

Peer Gynt: POLGÁR CSABA

Åse: KEREKES ÉVA

Solvejg: SZANDTNER ANNA

valamint:

Bíró Kriszta

Csuja Imre

Epres Attila

Ficza István

Für Anikó

Gálffi László

Debreczeny Csaba

Kiss Diána Magdolna mv.

Máthé Zsolt

Stefanovics Angéla mv.

Takács Nóra Diána

Vajda Milán

Díszlet:  Izsák Lili     Zene:  Matkó Tamás
Jelmez: Nagy Fruzsina     Koreográfus:  Horváth Csaba 
Világítástervező:  Bányai Tamás     Asszisztens:  Érdi Ariadne
Súgó:  Horváth Éva   Ügyelő: Berta Tamás Gergely

Dramaturg:              Gáspár Ildikó     

Rendező:              Ascher Tamás

 

Bemutató: 2012. március 17.

Utolsó előadás: 2014. április 1.


Peer Gynt, a mihaszna fiú, hol lányokat csábít el, hol a falubelieket szórakoztatja hihetetlen történeteivel. Miután megszökteti a menyasszonyt a menyegzőről, menekülnie kell a család haragja elől, és elalszik az erdőben.
Álma életútnyi utazás a földalatti szörny-birodalomtól a sivatagon át az elmegyógyintézetig. Sodródva-vándorolva keresi és veszti el újra meg újra önmagát, míg útja végén, vénséges vénen érti meg, hogy mindvégig épp az elől menekült, amit keresett.

Az előadást 2 felvonásban játsszuk, hossza kb. 3 óra 5 perc.

Az előadás a 2013-as Pécsi Országos Színházi találkozón a következő díjakat nyerte el:

Legjobb férfi főszereplő: Polgár Csaba

Legjobb dramaturg: Gáspár Ildikó

Legjobb jelmeztervező: Nagy Fruzsina

Különdíj az előadás zenéjéért: Matkó Tamás

 

Háttér

 

Az előadás műsorfüzete még több háttéranyaggal megvásárolható színházunkban.

 

Henrik Ibsen

1828. március 20-án született Skienben, egy norvégiai kisvárosban. Szülei Knud Ibsen és Marichen Altenburg voltak. Ibsen nagyapja, a hajóskapitány Heinrich Ibsen, a tengeren veszítette életét, 1797-ben. Halála után felesége újraházasodott. Annak ellenére, hogy Knud Ibsen atyai ági felmenői mind dán hajóskapitányok voltak, ő mégis inkább a kereskedelem felé fordult, ahol kezdetben elég sikeresnek is mutatkozott. Házasságkötése Marichen Altenburggal ráadásul jelentős társadalmi emelkedést is biztosított számára. Marichen anyja és Knud mostohaapja testvérek voltak, így menyasszony és vőlegény gyakorlatilag együtt nevelkedtek. Ibsent, ahogyan az számos művében kimutatható, rendkívüli módon érdekelte szülei „különös, majdhogynem vértfertőző házassága”.

Mikor szülővárosom utcái nevet kaptak, az a megtiszteltetés ért, hogy egy utcát rólam neveztek el. Szavahihető utazók beszámolói szerint a piactérről a kikötőbe vezető utcát. Amennyiben ez igaz, nem egészen értem, hogy miért pont ez az utca viseli a nevemet, hiszen nem ott születtem, még csak nem is ott laktam. A piactér egyik házában születtem, melynek homlokzata épp a templom magas lépcsőjével és tekintélyes tornyával szemben állt. A templomtorony ablakában ért az első tudatos és maradandó élményem. A dajkám ugyanis egyik nap felvitt a toronyba, és kiültetett a nyitott ablakba, miközben természetesen hátulról szorosan tartott. Tisztán emlékszem, hogy mennyire megilletődtem attól, hogy rálátok az emberek kalapjának tetejére; beláttam a házunk szobáiba is, láttam az ablakkereteket, a függönyöket, láttam az anyámat, ahogy az ablaknál áll; és igen, a tető fölött átpillantva beláttam a ház udvarára is, láttam a lovunkat az istálló ajtajához kötve, ahogyan a farkával csapkod. De ekkor hirtelen nagy riadalom támadt a házunk kapujában, a dajkám sietve behúzott az ablakból, és levitt a lépcsőn. Hogy utána mi történt, arra nem emlékszem pontosan; de később gyakran hallottam, hogy mikor anyám megpillantott a templomtorony ablakában, felsikoltott és – ahogy ez akkoriban divatos volt – elájult, és hogy aztán amikor hazaértünk, sírt és összecsókolt. Innentől kezdve nem tudtam úgy átmenni a piactéren, hogy ne pillantottam volna fel a templomtorony ablakára.[1]

Atyja, mint kereskedő kiterjedt és változatos tevé­kenységet fejtett ki, és házában szívesen tanúsított korlátlan vendégszeretetet.

1836-ban azonban be kellett szüntetnie fizetéseit és a családnak nem maradt egyebe, mint egy falusi háza a város közelében. Ide költöztek ki és ezzel megszakadt összeköttetésük azokkal a körökkel, amelyekhez ezelőtt tartoztak. A Peer Gynt-ben gyermekkori körülményeit használja fel Ibsen modell gyanánt, a gazdag Jon Gynt házában folyó élet ábrázolásához.[2]

A társadalmi lecsúszás maradandó nyomokat hagyott a gyermek Ibsenben. Ibsen fiatalon életvidám anyja egyre inkább elhidegült a férjétől, és ahogy öregedett, egyre vallásosabbá vált. Knud Ibsen még sokáig küzdött az anyagi biztonságért, egy darabig hajóalkuszként próbálkozott, végül teljesen elszegényedve visszavonult az üzleti életből. A venstøpi házban Ibsen, amíg fiatalabb testvérei játszottak, bezárkózott a konyha melletti kis szobába, és olvasott. Egyik kedvenc olvasmánya a Biblia volt, amit később is gyakran forgatott. Szerette a bűvészmutatványokat, és volt egy saját kis bábszínháza, melyhez a bábokat maga készítette és festette. Arról ábrándozott, hogy egyszer festő lesz. A Skien környéki tájképek festése mellett előszeretettel készített karikatúrákat is.

Egy darabig a skieni polgáriba járt, a továbbtanulást jelentő latin iskolához azonban az apjának nem volt elég pénze. Így aztán egy két teológus vezette kis magániskolába került. Naponta kétszer kellett megtennie az iskolába vezető tizenkét kilométeres utat. 1843-ban elvégezte az iskolát, konfirmált, és ez egyúttal azt is jelentette, hogy mostantól magának kellett gondoskodnia a megélhetéséről. Patikussegédnek ment Grimstadba, valószínűleg abban a reményben, hogy így a későbbiekben lehetősége nyílik rá, hogy orvosi tanulmányokat folytathasson. Közvetlenül az ő szobája mellett lakott a szolgálólány. Mikor éjszaka megszólalt a csengő, mert valaki orvosságért jött, át kellett menjen a cselédlány szobáján. A tizennyolc éves Ibsen és a nála kereken tíz évvel idősebb cselédlány között nemsokára viszony szövődött, mely nem maradt következmények nélkül. A kisfiú után, akit az anya otthon, a szülei házában hozott a világra, Ibsen tizennégy évig fizetett tartásdíjat.

Ibsen­ben megvolt az az ifjúi képesség, hogy esz­mékért való lelkesedéssel és az a költői tulaj­donság, hogy a képzeletben való élettel pótolja a valóság hiányait. A korán átélt szegénység azonban mindenesetre rányomja bélyegét a kedélyre. Alázatossá tehet, vagy ellenkezésre ösz­tökélhet, bizonytalanná vagy önállóvá teheti a lelket, vagy megkeményíti az egész életre. Ibsenre, az ő magába forduló, vitatkozó és szatirikus természete mellett, amely inkább arra volt alkalmas, hogy foglalkoztassa, minthogy megnyerje környezetét, ez a szegénység provokálás gyanánt hatott. Ehhez járult még bizonyos társadalmi bizonytalanság, ama külső megkülönböztetések bizonyos követelése, ame­lyekre azért tarthatott igényt, mert alapjában egyformának érezte magát azokkal az osztá­lyokkal, amelyekből ifjú korában kizárták. Már ekkor megvolt azonban az a hatalmas érzése, hogy csak önmagára és a maga belső segítő eszközeire számíthat.[3]

Az a fő dolog, hogy az ember igaz és maradjon az önmagához való viszonyában. Nem az a fontos, hogy az ember ezt vagy azt akarja, hanem, hogy azt akarja, amit feltétlenül akarnia kell, éppen azért, mert ő az, aki, és nem cselekedhetik másként. Minden egyéb csak hazug­ságra vezet.

 (levél Laura Kielernek, Drezda 1870. jún.11.)

 

Első darabját, a Catilinát, 1850-ben jelentette meg, Brynolf Bjarme álnéven.  Legjobb barátja, Ole C. Schulerud teljesen meg volt róla győződve, hogy talál a színdarabnak kiadót és színházat. A színházak azonban visszautasították a darabot, és a kiadók közül is csupán egy akadt, amely hajlandó lett volna kiadni a színművet, de nem fizetett volna érte semmit.

 

Barátom hitét a győzelemben ez sem ingathatta meg. Épp ellenkezőleg, azt írta, az lesz a legjobb, ha saját magam adom ki a drámámat; az ehhez szükséges pénzt ő megelőlegezi nekem; a nyereséget pedig majd elosztjuk. Egy későbbi levelében azt írta, hogy abbahagyná tanulmányait, hogy teljesen a műveim kiadásának szentelhesse magát.

A Catilina a diákok körében érdeklődést és elismerést vívott ki; a kritika azonban leginkább az ügyetlen versekkel foglalkozott, és éretlennek találta a művet. A kis példányszámú kiadásból nem sokat sikerült eladni; a barátom megőrizte a megmaradt példányok egy részét, és emlékszem, hogy egy este, mikor közös háztartásunk megoldhatatlan nehézségek elé állított bennünket, a könyvek egy részét eladtuk egy ószeresnek. [4]

Néhány hónapig kiadója volt egy előfizetők nélkül való hetilapnak, aztán (1851-57) dramaturgja a bergeni kis színháznak, végül igazgatója a krisztiániai színháznak, amely 1862-ben csődbe jutott. Ibsen, aki az évek múl­tán annyira megkomolyodott, meglehetősen szabad életet folytatott fiatal korában. Ezért nem ma­radt ment a pletykáktól. Ibsent férfikora kezdetén hitelezők üldözték és a kávésnénikék morálja in effigie naponként kivégezte. Elment a kedve Norvégiától. 1862-ben, polémikus és szarkasztikus lénye szerint megírta A szerelem komédiáját. Habozás nélkül jelentette ki, hogy kételkedik abban, hogy a szerelem házasságban is érintetlenül és változatlanul megőrizné ideális és rajongó természetét. Az emberek magukon kívül vol­tak e támadás miatt, és kutatni kezdték a költő magánéletet, vizsgálták saját házasságának viszonyait. Ha – mint Ibsen mondotta egyszer nekem – a darab nyomtatott recenzióin még túl is tette volna magát, a szóbeli, a magánkritika egyenesen elviselhetetlen volt.

Azokhoz az egyéni körülményekhez, ame­lyek Ibsen elkedvetlenedését okozták, hozzájárult még mélységes elégedetlensége Norvégiának a német-dán háborúban tanúsított magatartása miatt. Amikor 1864-ben Svédország és Norvégia elmulasztotta, hogy Dánia mellé álljon Poroszországgal és Ausztriával szemben, akkor annyira meggyűlölte hazáját, amely úgy tűnt fel előtte, mint a jelentéktelenség, a petyhüdtség, a csüggedtség megtestesülése, hogy elhagyta.

Ha arra gondolok, mennyire lomha és tompa és álmos az emberek felfogása odahaza,akkor mélységes csüggedés fog el és akárhány­szor úgy érzem, hogy a legjobb lenne most mindjárt bevégezni irodalmi pályafutásomat. Nekem a szabadság a legfőbb és legelső életfeltételem, de nálunk otthon nem sokat törődnek a szabadsággal, csak szabadságokat akarnak, ki többét, ki kevesebbet, a pártállása szerint. Ama dicséretes buzgalom, amellyel népünkből demokratikus társadalmat akartak faragni, akaratlanul jó darabbal előrejuttatott bennünket a plebejus társadalom felé. A lelkek előkelősége úgy látszik, kiveszőben van odahaza. (levél Frederik Hegelnek, Róma, 1882. január 2.)



[1] Henrik Ibsen: Önéletrajzi töredék

[2] Georg Brandes: Korok, emberek, írások

[3] Georg Brandes: Korok, emberek, írások

[4] Henrik Ibsen: Előszó a Catilina második kiadásához (1875)

Georg Klein a Peer Gynt-ről

Ami­kor elkezdtem svédül tanulni, a Peer Gynt volt az első skandináv nyelvű könyv, amit megvet­tem. Nem vártam ki azt a pillanatot, amikor már eléggé jól tudok svédül, hanem rávetettem magam arra a műre, amely az északi iro­dalomból számomra a legtöbbet jelentette. Az eredetit mindenekelőtt annak a rejtélyes jele­netnek a kedvéért akartam elolvasni, amelyben Peer szem­be kerül a nagy Görbével. Nem lettem okosabb azután sem, hogy norvégul elolvastam, és ezért a rákövetkező fél évszázad folyamán újra és újra feltettem a kérdést az utam­ba akadó irodalmároknak és színházi embereknek: ki a Görbe? Mit akar mondani Ibsen ezzel a rejtélyes jelenettel? Senkitől sem kaptam kielégítő választ. Néhányan kísérle­tet tettek rá, hogy értelmezzék a jelenetet, de bizonytalanok voltak, és csak homályos magyarázatokat adtak. Még azt sem tudta senki megmondani, mit jelent maga a szó, a nagy „Bojg”, amit Áprily a nagy Görbének fordított, s ami számomra nem jelent semmit. Ingmar Bergman szavak nélküli értelmezése a kilencve­nes években a stockholmi Drámai Színházban volt az első olyan magyarázat, melyet az intuíció szintjén azonnal elfo­gadtam. A Bojg itt maga Peer Gynt fél tucat vagy még több alakmásban. Saját maga az akadály, tulaj­don szerepei keringenek körülötte, és torlaszolják el előtte az utat.

 

 

Plakát

Plakát: Nagy Gergő

 

 

 

Mikor játsszuk?