ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás


Anyám tyúkja 2 – a magyar (további) irodalom kötelező versei az Örkény Színházban

szerző: Török András

Majdnem három éve Mácsai Pál, az Örkény igazgatója nagyot kockáztatott, és nagyot nyert: rajta kívül kevesen hitték, hogy lesz közönsége az alig szcenírozott versmondásnak. Pedig lett! Azóta is telt házakkal megy – ennyi rendszeres versfogyasztó egyszerűen nem lehet az országban. A siker a különleges színházi élményeknek járt. Az ország legjobb színészei közé tartozó örkényesek hatalmas szellemi és érzelmi munkával letisztogatták a verseket, úgy adják tovább. Teljesen új élmény hallgatni őket.

Már a régebbi előadás sorszáma jelezte, hogy lesz folytatás. Én magam is szkeptikusan viszonyultam hozzá. Mit lehet még, másképp?
Hát lehetett. Az első részben sok verset magában, kívülről mondott az ember. A Himnusz, a Szózat, A vén cigány, az Altató minden érettségizett ember örök útitársa.

A legrégebbi darabok ezúttal Bornemisza Péter és Jókai Mór versei voltak (egy jól ismert és egy nagy kuriózum) de a súlypont határozottan elmozdult a jelen felé. A hozzánk legközelebbi klasszikus, Petri György, aki 2000-ben halt meg. Ebben az előadásban mintha több lett volna a zene és a kollektív, szavalókórus-szerű mutatvány. Ugyanazt a hagyományos magyar kúriát idéző fehér verandát használják ehhez az előadáshoz is, mint az előző versprodukciónál. A versek szerzőjét ugyanúgy – mindvégig egyetlen képernyőn – mutatják. Minden új vers kezdetén megmozdul valaki, néha nagy jövés-menés támad, olykor sokan vannak, másszor meg kevesen. És őrülten figyelnek egymásra. Egyszer-egyszer spontán dolognak éreztem, máskor meg úgy éreztem, ez tudatos dolog, aminek célja a közönség magával ragadása, az éppen szavaló személy által keltett érzelmek felerősítése.

József Attila a maga nyolc elhangzó versével szinte uralta a két részes előadást. Az első csúcspontot is neki köszönhetjük. Nagy Zsolt mondta el A Dunánál című költeményt, minden eddigi előadásnál köznapibban. Kevés, de hatásos kézmozdulattal, még az apró tévesztés is az esendőséget, a mindennapiságot erősítette. (A főpróbát láttam, nem a premiert.)

Nehéz és igazságtalan dolog nem végig sorolni a tucatnyi többi súlypontot, de a „három a magyar igazság” elv alapján már csak kettőnek jut hely. A dobogó legfelső fokát nálam mindenképpen Für Anikó foglalta le aznap este, Határ Győző Az üveggolyó című kevesek által ismert, játékos, nagy ívű versének előadás okán. A színésznő felállt, elindult, aztán suhant, repült, követve az emelkedő gondolati ívet. Az embert e felszabadult nevetés és a katarzis villódzó váltakozása lepte meg a végén. Alig bírtam megállni, hogy ne törjek ki tapsviharban, mint az operában. Titkon arra vágytam, most azonnal ismételje meg. A harmadik hely, lássuk csak ... hát azt csak megosztva tudnám kiosztani. Adnám Csuja Imrének, a Családi kör finom szétszálazásának és a pórusainak érzékeltetése miatt. Mellette Takács Nóra Diánának a Medvetánc-előadásáért a nőstény medve kéjvágyó életöröme miatt. S végül Polgár Csabának, amiért így mondta el Petri egyik főművét: Hogy elérjek a napsütötte sávig. Az emelkedett, őszinte közönségességbe burkolt szomorú poézis miatt.

A nagy felfedezés díjat Epres Attilának adnám humoráért.
Viszont ez mind csak részöröm volt, mert az egész előadás úgy remek, ahogy van. Higgyék el nekem, aki egy fárasztó péntek este után épp hogy beestem a színházba. Mire kijöttem, a fáradtságnak nyoma sem volt. Hegyeket tudtam volna elhordani.

Még valami. Nehogy azt tessenek hinni, hogy ez az előadás csak azoknak való, akik rendszeresen olvasnak verseket. Azoknak is, akik az iskolapad óta soha nem.
Aki nem látta az első részt sem, annak különleges csemege lehet a két részt egymás utáni napokon megnézni. Az Örkény Színház szerencsére az ilyen vállalkozó kedvű nézőkre is gondolt.