ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.



Thomas Mann: József és testvérei

Újság: Magyar Narancs - Rovat: Egyéb - Oldalszám: 41,42. oldal - Dátum: 2017.02.16 - Szerző Tompa Andrea

Ami hosszú, az jó. Gyakran gondolom, tapasztalom ezt a maratoni színházi előadások esetében. A nagy vállalásokban van valami igazi szellemi, esztétikai nekigyürkőzés, ami aztán vagy sikerül, vagy nem.

Az ilyen darabok (mondjuk, úgy 8 órától fölfelé) gyakran színháztörténetet írtak. Ám a polgári hagyományokból táplálkozó színház – és a magyar színházkultúra ilyen – nem tűri a hosszút: az efféle túl nagy művek megtörnék a szokásos színházlátogatási formákat, az „esti szórakozást”. Ez a József is csak öt óra, de a magyar közegben ez már bátorság.

A magyar színház egyre szürkébb és önismétlő repertoárját látva a József és testvérei, Thomas Mann regényének adaptációja igazi esemény és felüdülés: még sosem vágott bele senki magyarul. Az előadás abban is egyedi, hogy egy olyan alaptörténetet hoz elénk, egy mítoszt, ami szintén nagy hiánycikk; a mintaadó történetekkel talán azért is vagyunk bajban e hazában (színpadon is), mert kissé túl sokáig kaptunk kötelezően követendő mintákat, és leszoktunk arról, hogy higgyünk az ilyen történeteknek. Most nemcsak József és atyja, Jákob, de fölfele, a múlt kútjából Ábrahám és Izsák is előkerül, és – előrevetítve az időt – Jézus is a szimbólumok szintjén. Egy ilyen történet pedig kiszakad a magyar színpadi kultúra háromfalú szobáiból, és tágassá válik.

Annyi téma és gondolat van benne, mint hajszál egy hajfonatban. Ez a tágasság már az első jelenetben meglegyint, amint két idős férfi az előttük ülő József szépségét ecsetelik, Isten szándékának megidézésével: aki sokat kap, mondják, attól sokat is lehet elvenni.
Gáspár Ildikó regényadaptációja – gigantikus szövegről van szó – nem egy (vezér)témát vagy történetszálat választ ki, hanem valamiféle keresztmetszetet ad rengeteg szereplővel és az alaptörténet elmesélésével. S mint minden nagy történet, nem egyvalamiről szól, hanem mindenről: magáról a létezésről, teremtődésről, emberről. Az előadás sok nagy témát nyit meg; a néző szemezgethet, mit tart fontosnak, mit vonatkoztat magára. A szerelem például ilyen téma: Jákob és Ráhel szerelme, ami valamiféle hiányként, vágyként jelenik meg azáltal, hogy a fiatalon, Benjámin szülésekor meghalt Ráhelt (Hámori Gabriella) gyakran tartják színen. Nagy téma József belső fejlődése, a kezdeti naiv, álmodozó, meggondolatlan elbizakodottság, majd a fiú elveszejtése testvérei által, később felemelkedése, alázata; egy nagy szellem fejlődési útja. Két nemzedék játssza az apákat, fiúkat, jó teátrális döntés; általuk jeleníthető a múló idő. Patkós Márton alakítja a fiatal Józsefet lenyűgöző belső fénnyel és valamiféle naiv bájjal. Az érett Józsefet Polgár Csaba: mint akiben valóban felnőtt ez a játékos bölcsesség. És rengeteg további téma kínálkozik. Az előadás családtörténet is számos testvérháborúval, kicsinyességgel. Szól az emlékezetről, amelynek mély kútjából emelkednek ki a történetek. A hatalomról. Kultúráról és barbárságról, idegenségről és idegenekről, menekülésről és befogadásról – e ponton talán legélesebben érünk össze a jelenünkkel. És szól a bűnről, csábításról, végül a megbocsátásról. És beszél a kapucnis testvérekről is, akik József életére törnek. A testvérek a kapucnit mélyen a szemükbe húzzák, ők a barbár héberek, legalábbis a kulturált egyiptomiak szemében; ezeket a figurákat a 2011-es nagy-britanniai lootingon, fosztogatásokon ismertük meg.

Az elbeszélésmód olykor finoman epikus, de inkább a drámai történetalkotás, helyzetek, dialógusok létrehozása a cél. Bevallom, sokszor csak úgy belefeledkezem a mondatokba, a jóleső textusba. Az értelmesen (azaz értelmet nyerve) elmondott filozófiába.

Ascher Tamás és Gáspár Ildikó közös rendezése – ketten futottak neki, ez is új, üdvözlendő – ezeket a hősöket elsősorban embernek ábrázolja, hús-vér, szenvedő, érző, bölcselkedő lényeknek; hiszen az emberábrázolás a magyar színház erőssége (az Örkény társulatának tudásáról nem beszélve), és ez az előadás is arra épít. Bár az emberek olykor talán túl konkrétak és partikulárisak ahhoz, hogy nagyobb formátumúak lehessenek. Mítoszi dimenziójukat nem az emberábrázolás adja (vagyis: az nem adja), hanem az alapvető, őket foglalkoztató létkérdések, köztük az Úrral való kapcsolatuk. Talán ez a leghalványabb vagy legkevésbé fontos ebben az előadásban, „Isten” jószerével csak szó, de nem tapasztalat. Még ha Patkós válasza arra a kérdésre, hogy „szereted-e az Urat?”, sosem üres.

Olykor ez az emberi dimenzió, karakterformálós játékmód talán túlságosan rátelepszik az előadásra: a 2. részben Potifár feleségének csábítása – egyébként Kerekes Éva elképesztő szólója és duettje Patkóssal – igazi bravúr, mégis mintha túl nagy engedmény volna, és kissé öncélú játék az „emberivel”. Ennek az emberi világnak persze nem kevés humora és önreflexiója is van, az önreflexióban élen jár Gálffi László mint Jákob. De nincs-e túl sok humor és engedmény a nevetés felé? – tűnődöm. A humor nem mindig reflektál, vagy nem segíti a nézőt a színpadi események reflexiójában (így nem valami brechti eszköz), leginkább egy könnyű felület, díszítés, sőt figyelemelterelés.

Kell-e valóban minden humoros figura, törpe, elaggott szülő, morc feleség, duhaj képű atya?
A József és testvérei vállalása nem valamiféle radikális esztétikai újítás; az alkotók egy meglévő hagyomány (játékos-realista) eszközeivel mondanak egy nagy történetet. Szépen, figyelmesen, ráérősen. Ahogy az a csillag ment az égen.

Egy piciny, egyszerű faház áll a színpad közepén, ez az alapvető díszletelem; a játék rajta kívül zajlik az üres térben. Vizuálisan a 2. rész hangsúlyos (díszlet: Izsák Lili, jelmez: Szlávik Júlia), amikor Egyiptom, a kultúra, szépség és kifinomultság korszakában vagyunk, a színt nagy, rajzfilmes lótuszok díszítik. A színpad elején lévő tágas, bárkit elnyelni tudó mélyedés, kút („Mélységes mély a múltnak kútja”, halljuk többször), olykor alvilág, ahonnan vad lények bukkannak fel, inkább fizikai hely, mint szimbólum. Mária színeire s így a keresztény „folytatásra” utal a kék és az arany, amely olykor beborítja a színpadot; számosak a keresztény képi, fizikai allúziók is. És végül ez a szépen elmondott történet szól magáról a teremtésről, teremtődésről is.

Az emberiség – vagyis minden élő – születésének kérdéséhez térünk vissza, képekben.
A színt az „ősi”, kezdetben volt teknősbékától kezdve lassan benépesítik az állatok, a vadak, az egyre nagyobb és intelligensebb lények. És a színen van minden meglévő családtag, a valaha voltak. Mint Noé bárkáján. Erős képpel zárunk. Szép történet és istenkitalálás, zárja a művet Mann, szép történet, halljuk az Örkény Színházban. Isten nem lett kitalálva, de az ember legalább igen.