ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
2017
<
MÁJUS
>


Revizoronline, Nánay István írása

Thomas Mann: József és testvérei / Örkény Színház

Lehet-e a 20. század egyik alapművét, a négykötetes, ezerötszáz oldalas „mitikus regényt” (ahogy Szerb Antal nevezi) színpadra vinni? Lehet-e a mű – ismét Szerb Antallal szólva – „tündéri iróniáját” visszaadni? Lehet. Nem is akárhogy!

Gáspár Ildikó nem először old meg bravúrosan megoldhatatlannak vagy első látásra nem egykönnyen realizálhatónak tűnő dramaturgiai feladatokat. Az eddigi legmerészebb és talán legnehezebbnek tekinthető nekigyürkőzése alighanem a József-tetralógia színpadra álmodása. Nemcsak és nem elsősorban az eredeti mű hatalmas terjedelme, sokkal inkább a regényfolyam bonyolult szerkezete, sajátos szemlélete és ironikus stílusa miatt.

Thomas Mann Mózes első könyvének, a Genezisnek Jákob és József életét tárgyaló fejezeteit dolgozza fel és tágítja mitikus méretűvé és mélységűvé. A regény nem csupán a bibliai személyek életútját mutatja be, az író ugyanis az általa vizsgált időszak előtti és utáni eseményekre utaló részletekkel át- meg átszövi a tulajdonképpeni cselekményt, így térben és időben többszörösen kiszélesíti a történetet.

A tetralógia lényegét mégsem az egymással szerteágazó kapcsolatokkal kötődő személyek sorsa képezi elsősorban, hanem az a mód, ahogy Mann e történetet tálalja, ahogy az események közegét, tárgyi világát, mögöttesét, hangulatát lefesti. Az író témájáról nemcsak könyvekből és tudósok elbeszéléséből tájékozódott, hanem palesztinai utazásai során behatóan tanulmányozta is a helyszíneket, a miliőt, a színeket, az illatokat. Ennek is köszönhetően a részletek leírása egyszerre tárgyilagosan precíz és érzékenyen érzékletes. Ugyanez a kettősség jelenik meg az írói kommentárokban, a jelenségek értelmezésében, a következtetések filozófiai igényű általánosításában is.

Ugyanakkor az író maga hívta fel olvasóinak és értelmezőinek figyelmét arra – miként az Ari-Nagy Barbara által szerkesztett remek műsorfüzetben is olvasható –, hogy „a pontosság, a realizálás – megtévesztés, olyan játék, művészi látszat, melynek lelke a humor”, vagy még inkább: az irónia. Ezt a hatást erősíti és teljesíti ki az, hogy a párbeszédek résztvevői csaknem mindig önnarrációval kísérik megszólalásaikat, azaz magukról is többnyire harmadik személyben szólnak. Gyakori, hogy egy egyszavas választ másfél oldalas körítés előz meg, amely nemcsak a szereplő pillanatnyi hangulatáról vagy eszejárásáról tudósít, hanem hosszú gondolati utazásra invitálja az olvasót. Ezt a könyvet nem lehet úgy olvasni, hogy csupán a párbeszédes részeket faljuk, a leírókat meg csak átfutjuk.

Mindezzel érzékeltetni szerettem volna: milyen nehézséggel kell szembenéznie annak, aki e regény adaptálásába fog. Gáspár Ildikó nagyszerűen oldotta meg a műfajváltást. Hű maradt a regényhez, és radikálisan el is tért tőle. Nemcsak az élettörténeteket jeleníti meg, hanem a mű epikai-stiláris jellegzetességeit is visszaadja. Egyértelműen (kissé leszűkítve az eredeti írói vállalást) József történetét helyezi a háromrészes dráma középpontjába. Az első rész nagyjából József életének az első kútba dobásáig, azaz pokolra szállásáig tartó szakaszát öleli fel, a második a Putifárnál töltött éveit, míg a harmadikban a Fáraó mellett bekövetkező felemelkedésének és testvérei megleckéztetésének lehetünk tanúi. Természetesen megjelenik Jákob, az atya is, egyrészt az első részben az előzmények főszereplőjeként, de később is, mint szellemi viszonyítási pont, József epizódjaiban. A dráma, a regénytől eltérően, József és Jákob találkozásával ér véget, a megbékéléssel, a kiegyezéssel. De azzal a borzongató jóslattal, amivel az atya inti legkedvesebb fiát: „nem üdvözülhetsz, örökségtől és áldástól megfosztattál... És nem lesz tenmagadnak törzsed sem.”

Dramaturgiai szempontból éppen úgy, mint gondolatilag megalapozott és az előadás egyik vivőerejét jelentő megoldás Jákob és József megkettőzése, akik fiatal és időskori alakjukban is megjelennek. Ez egyrészt a sok évtizedes időintervallum átfogását érzékelteti, másrészt a generációk közötti folytonosságot – különösen azáltal, hogy a fiatal Jákobot és az idős Józsefet ugyanaz a színész, Polgár Csaba játssza – erősíti. Gáspár Ildikó a darabban is megtartotta a regénybeli megszólalások önnarratív formáját, ami egyfelől kissé brechtiesítette a beszédmódot és a figurák megjelenítését, másfelől tág teret adott az ironikus játéknak.

Mindez már a kezdőjelentben megnyilvánul, amikor a színpad szélén ülő fiatal József (Patkós Márton) mögött az ifjú küldetéséről és Jákob álmáról (amelyben önmagát Izsák feláldozására készülő Ábrahámnak látja) beszélget az öreg (Gálffi László) és fiatal Jákob, no meg az örök első és öreg szolga, Eliézer (Epres Attila). A dramatizálás bravúrját jól érzékelteti, hogy bár e részletek a regény különböző lapjain találhatók, miként a mű közismert kezdő mondata – „Mélységesen mély a múltnak kútja. Vagy ne mondjuk inkább feneketlennek?” –, meg a gömb mint világmodell metaforikus értelmezésének passzusa, a színpadi szituációban koherens egésszé szervesülnek. Nemcsak a szövegek egymásmellettisége, hanem a színészi játék és intonáció is megteremti az egész produkcióra jellemző játékos és ironikus hangvételt. Például a vagy szócska beszúrásával élesebben lehet szétválasztani a fenti két mondatot. Gálffi László az elsőt elmélázva, komolyan, megállapításának igazát átélve ejti, a másodikat önironikusan, visszavonva előbbi kijelentésének elérzékenyült patetikusságát.

A kulcsszó tehát a játékosság – miként Thomas Mann-nál, úgy az átdolgozásban meg Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezésében is. A játékosság azonban nem egészen úgy működik, miként e történet megjelenik például a Parasztbibliában (amelyre a műsorfüzet is utal), s az annak alapján készült Jeles András-filmben, illetve a Mesebolt Bábszínház szintén Jeles rendezte előadásában. Ezekben a szent és profán kettőssége – elkülönülése és összefonódása – egyértelműbb, mint az Örkény színházi feldolgozásban, és domináns bennük az archaizálás, a vaskos, helyenként vásári humor, a naiv Isten- és világfelfogás, de felfedezhető a mesélők-játszók önreflexiója is.

A téma kétféle megközelítését mégis rokonítja a mesélő attitűd, az, hogy egy közösség számára, jórészt e közösség kijelölt vagy kiemelkedő tagjai által, az ő szavaikkal és játékukkal születik meg a történet. Az Örkény Színházban öt órára érezhetően összeér a nézőtér és a színpad, mert egy kollektív játék részesei vagyunk: azok is, akik mesélnek, s azok is, akik – József Attilát parafrazeálva – csak hallgatnak s néznek, meg örülnek, hogy valamikor élt „fehérek közt egy európai”, akivel ma is jó együtt lenni mindazoknak, kiknek „emberhez méltó gondja van.”

Mindaz, ami a színpadon megelevenedik, a távoli múltban történik, ha történt, s abban sem lehetünk biztosak, hogy mi igaz és mi az írói fantázia szülötte, de a látottakból-hallottakból levont következtetések mégis érvényesnek és továbbgondolásra érdemesnek tűnnek. Az erkölcsiek éppen úgy, mint az emberi természet kiszámíthatatlanságára, gyarlóságára és nagyszerűségére vonatkozók. Egy-egy megállapításra, emberi gesztusra vagy reakcióra (például Putifárné szerelmi vágyának, kínjainak és mesterkedéseinek ábrázolására) felismerőn rácsodálkozunk, mint ahogy azokra a momentumokra is, amelyek a bennünket körülvevő világ eseményeinek fényében különös aktualitást kapnak. S nemcsak az olyan direkt utalások, mint az idegengyűlölet megnyilvánulásai vagy József testvéreit mint menekülteket fogadó géppisztolyos egyiptomi rendfenntartók ténykedései, hanem azok a – zajos és egyértelmű közönségreakcióval fogadott – kijelentések is, mint amit például József az előadás záró-monológjában mond: „nevetséges az, aki jog és józan ész ellenére csak azért él hatalmával, mert az az övé.”

A közös gondolati tér megteremtését szolgálja Izsák Lili puritán játéktere. Ennek közepén az egyetlen változatlan díszletelem, egy olyan kis házikó áll, amelyet Noé bárkájának néhány (például a műsorfüzetben is látható) illusztrációjáról ismerhetünk. A házikó sátorteteje alá be lehet kucorogni, menedéket találni, szerelmeskedni, élni, vagy a tetejére mászva szemlélni a mindenséget, mint ezt gyakran teszi Jákob. A házikó felett nagy vízszintes korong függ, amelyre legtöbbször absztrakt ábrákat vetítenek, vagy amelyben a színpadon zajló mozgások tükröződnek. A második részben a csupasz színpadot óriási műlótuszok borítják, a harmadik részben az addig függönyök helyett kék merev falak határolják a teret.

Már az első jelenetben feltűnik egy nagy kasírozott teknősbéka, amely főleg Eliézer ülőhelye, de metaforikus értelemben is szerepet kap, amikor egy görög mitológiai történetre utalnak (példázva azt, hogy nemcsak a regény, a darab is kitágítja az ószövetségi kereteket, és más mitikus történetek felé is nyitott mű született.) Aztán egyre több állat-makett tűnik fel: van, amikor egyik vagy másik a forgón bepördül elénk, máskor valamelyik szereplő cipel be egy oroszlánt vagy jegesmedvét, s a harmadik rész végére benépesül velük a színpad. Nemcsak a házikó, és nem csupán az itt-ott elejtett utalások idézik fel Noét, a népes család egyik legkorábbi ősatyját, hanem a zárókép groteszk és ironikus idillje is.

Míg a tér – konkrét korra alig utalva – stilizált, Szlávik Júlia jelmezei leginkább a mai kor ruházatára emlékeztetnek. József és testvérei kapucnis pulóvert viselnek, mindkét Jákobon kékkockás flaneling, az idősön fürdőköpeny, nyakában hosszú sál van. Dudun (Znamenák István) és Manón (Tenki Réka), a Putifár házaspár (Vajda Milán és Kerekes Éva) szolgáin csúcsos kötött sapka jelzi törpe voltukat. A lábbelik pedig zömmel bakancsok, gumicsizmák, sportcipők.

A színház csaknem teljes társulata színpadon van, s mindenki több szerepet játszik. Éppen ezért igazságtalannak látszik, ha ebből a valódi és ideális közösségi játékra épülő produkcióból bárkit kiemelek, hiszen az adott feladatokon belül valamennyien – Gálffi László, Polgár Csaba, Epres Attila, Vajda Milán, Znamenák István, Csuja Imre, Kerekes Éva, Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Hámori Gabriella csak úgy, mint a többiek (Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Ficza István, Jéger Zsombor, Dóra Béla, Novkov Máté, Zsigmond Emőke, Kókai Tünde), vagy a zenét is szerző Kákonyi Árpád vezette zenekar – osztoznak ennek az istenkísértő vállalkozásnak a sikerében. Egy valakiről mégis külön kell szólnom: Patkós Mártonról, aki eddigi kisebb feladatai után az ifjú József hatalmas szerepében nagyszerűen mutatkozott be: megnyerő, meggyőző, energikus és invenciózus alakítást nyújt.