ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.


Pajer Hajnalka, Csalánlevél.hu

„...Képmutatók, szeretők, szereplők
Nézik a nagy kacagásban fölköhögött örömöt:
Bársony a légszomj,
Lágy cafatokban leng a torokban az undor,
Szép cafatokban lóg ki, fityeg ki a szájból a
Függöny."
(Kovács András Ferenc: Hommage a Molière – részlet)

Molière maga nem is a Tartuffe-öt tartotta a legjobb darabjának, hanem a Mizantrópot. Ez írta a Mizantrópról: „Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok".
Azonban -mint azt a korabeli társulati bevételi számadásaiból tudjuk-, anyagilag és közönségsiker szempontjából mégiscsak a Tartuffe volt a legsikeresebb előadása.

Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy Tartuffe-ben a lehető legmulatságosabb vígjátéki szituációkba csomagolva, minden megtalálható amit Molière tudott és akart a koráról társadalomkritikaként elmondani. Habár az utókor már általában vígjátékként értelmezi színházi előadásokban a darabját, méghozzá a komikus emberi silányságok vígjátékának, de mégis, Molière a maga korában ezt azért politikus darabnak is szánta.
Persze ő, mint a királyi kegyből élő színházcsináló, óvatos duhaj volt: nem csak azért, mert bővérű komédiának álcázta a társadalmi fricskáit, hanem azért is, mert korántsem azok, az uralkodó, vagy éppen az uralkodót fenntartó abszolutista rendszer voltak a gúnyának a tárgyai, hanem ennek csak a következménye: a társadalmi egyenlőtlenséget sokszor méltatlanul élvező alattvalók. A gazdag nemesek, és Molière megvetését különösen kivívó papok.
Innen nézve pedig nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak, ha valaki nem (csak) vígjátékként, hanem közéleti darabként szeretni látni és láttatni 2015-ben a Tartuffe-öt. Márpedig Bagossy László rendező azt nyilatkozta a premier előtt, hogy ez egy politikus darab és ő most így is szeretné színpadra álltani.
"A Tartuffe politikus darab, de réges-rég elfelejtettük volna, ha pusztán politikai célból íródott volna, és ha a figurái nem lennének annyira összetettek. Sok mindenre ráismerhetünk a mostani problémáinkkból, például arra is, ahogyan a politika is belerondít az életünkbe" (HVG, 2015 január 17. "Mámor és csecsebecsék")

Ez sikerült is meg nem is.
Nem sikerült, mert az első felvonás alatt nagyjából úgy érezhetjük magunkat, mintha előadást tévesztettünk volna, és valami habkönnyű Ray Cooney vígjátékra ültünk volna be tévedésből. Ami persze igény szerint akár az élvezeti érték növelője is lehet egy estének, hiszen a Madách színház bulvár-vígjátékjaira is szélsebesen szétkapkodják a műfajt kedvelő nézők a jegyeket, inkább csak az a kérdés, hogy egy Tartuffe előadással is ugyanezen élvezeti értékeket kell-e keresni?

A második felvonásnak végül aztán hiánytalanul sikerül beletenni az előadásba azt, amit kispóroltak az elsőből: a mondanivalót. Sőt, végül még a politikusságot is sikerül a zárójelentben odacsattintani: az önkény lehetséges deus ex machináját.

Molière eredetileg ott hagyta abba a darabot, hogy Orgon pórul jár, Tartuffe meg győzedelmeskedik. Pont. Semmi feloldás, semmi felmentés, semmi nézői megkönnyebbülés. Csak később írta aztán hozzá az V. felvonást, amiben a jó király a hülye alattvalói önkényes apukája lehet: ebben az ötödik pluszfelvonásban már a király beavatkozásának köszönhetően végül Tartuffe meglakol, Orgon-nak pedig megbocsát a király, és visszakapja a Tartuffe által kicsalt házát és a vagyonát is. (Igen, hát Molière-től nem állt nagyon távol a színházában a király kegyének a keresés sem. )
Az Örkény előadásának a végén az lesz a deus ex machina, hogy amikor a király megbocsát Orgonnak, a TEK (vagy valami olyasmi) megszállja a színpadot, és szitává lövik Tartuffe-öt.
Deus ex machina...

Az előadás másik emblematikusnak szánt jellemzője a fordítás.
Ez a darab fordítás szempontjából el van kényeztetve a magyar irodalomban. Az egyik legtöbbet fordított klasszikus komédia. Gyakran, sokat és igényesen fordították magyarra.
Az Örkény most egy egészen friss fordítással Parti Nagy Lajoséval játssza, amire azért került sor Bagossy László rendező szerint, mert : „A fordítások néhány évtized alatt elhasználódnak. Az irodalmi nyelv képes klasszicizálódni, de a színpadinak állandóan meg kell újulnia, élőnek kell lennie. A színháznak a mából kell megszólalnia, a nézőnek pedig az élőbeszéd sebességével és hatékonyságával kell felfognia”.

Parti Nagy Lajos mostani fordítására, ennek a szövegnek a "mélységére" biztosan mindenki rá fog tudni csatlakozni gond nélkül. Túlságosan kúlságos. Trendi, vicces és olykor felszínes. Ami pedig óhatatlanul felveti azt a kérdést, hogy az addig rendben is van, hogy a színpadi nyelv megújul, na de ennyire?!  És vajon megújulás-e az, ha minden költőiséget, eleganciát a sutba vágunk, és az egy mondatra eső trendi szavak kihasználási rátája adja a modernségét egy Tartuffe-nek? Ráadásul az indokoltnál jóval öncélúbban trágár szöveggel? (Csak az első 20 percben négyszer elhangzik a dugni szó, ami tényleg nem valami lábszagú prüdéria miatt szóvá teendő itt, hanem azért, mert ez sem a Tartuffe tartalmával sem a karaktereivel nem igazán indokolható abban az intenzitásban, ahogy ránk ömlik, picsákkal és kurvákkal feldúsítva.)
Egy-egy mondatban persze azért előbukkannak a Parti Nagyra annyira jellemző, igényes nyelvi lelemények, de sajnos csak nyomokban tartalmaz ilyesmiket az előadás. Összességében a fordítás erőltetett "modernsége" itt inkább elvett, semmint hozzáadott érték.

A szereplők viszont egytől-egyig mind kitűnőek.
Pálya Pomónia Elmirája méltó társa volt Nagy Zsolt Tartuffe alakjának. Merészen kihívó, mégis női raféniériákkal a végletekig leegyszerűsített nő. Habár ő még „e.h.”, ennek ellenére tökéletesen képes volt Elmira neglizsé-indulatos asszonyiságának az összes jellemzőjét visszaadni.
Nagy Zsolt, mint Tartuffe, zseniális: egyszerre nagykaliberű álszent, és egyszerre komikusan ócska ember és vérbő, agresszív macsó. A modern álszent: aki zománcozott lavórból szórja a fejére a homokot, vezeték nélküli hallgatón nyomja a fülébe a technót az "áhítat" előtt.
Zamenák István Orgonja az egyik legjobb, amit valaha e sorok írója látott, de afelől sincs semmi kétség, hogy lesz olyan, akinek meg a legrosszabb, amit valaha látott. Nem szokványos. Eldönthetetlen az ő teszetosza, erősen feminim Orgonjáról, hogy a mama pici fiából lesz valaki egy élet-lúzer; vagy a lúzerségtől lesz mamák, és később pedig házastársi és egyéb Tratuffe-ök potenciális mindenkori zsákmányanyaga valaki?
Habár az előadás előtt nem tűnt hihetőnek az ő karakteréről, de Kerekes Éva, mint kotnyeles komorna, akinél a verbális háztartási sudriság nem csak életérzés, de egyben életfilozófia is, kitűnő volt. Hozzá nem igazán illik ez a szerep alkatilag, de mégis, ragyogóan megoldotta.
Az este legjobb pillanatai mégis Pogány Judit Pernellné alakításához fűződnek. A vidéki mámisra vett, ködmönkés figura, akit láthatóan Parti Nagy Lajos is a tollán viselt sziporkázó mondatokkal, ha nem is pályájának a legmélyebb alakítása, sőt, igazából nem is sok kidolgozottságot igényelt tőle, de mindenképpen az egyik legmulatságosabb.

Biztosak lehetünk abban, hogy ez a Tartuffe az iskolai osztályok sztárelőadása lesz az elkövetkezendő időszakban. Könnyed, egyszerű, rapidan fogyasztható. Szerethetővé és poénossá teszi ezt az évszázados klasszikust bárki számára.
Végeredményben pedig akkor a cél itt számunkra szentesítheti is az eszközöket.
De szentesítheti?
Vagy feltehetjük magunknak a kérdést, Parti Nagy Tartuffe-éből kölcsönözve:
"Hibás vagy te is a Deákné vásznánál?"

(http://csalanlevel733.blogger.hu/2015/01/20/tartuffe-kritika)