ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Mozgó világ 2014. 5. sz. 120-123. old.

Fáy Miklós írása


Igazán kényelmetlenül érzem magam, amiben csak az a különös, hogy annyira tetszik közben az előadás. Akár el is tudnám fogadni, hogy a Hamlet ilyen: annyi mindent pakolt bele Shakespeare, meg az időközben eltelt évszázadok, hogy roskadozik. Nem lehet rá azt mondani, hogy ez is egy színdarab, akármilyen könnyed is szeretne lenni a néző. Mert nem egy színdarab, nem bot és vászon, hanem zászló, életcél a negyven év és száz kiló alatti férfiszínésznek, nagy dobás a rendezőnek, kivételes pillanata a színháznak, amikor azt mondja, készen állunk rá. Van szellemi kapacitás, és van megfelelő színészünk, neki merünk vágni egy Hamletnak.

Most meg a kényelmetlenség gyötör, nem először az előadás során. Már jól benne vagyunk a második részben is, a sírásó jelenet zajlik, Gálffi László és Pogány Judit hadakoznak ásókkal és műanyag flakonból ivott borokkal. Kinyúlt pulóver, kötött sapka, nyilvánvalóan nem sírásók, hanem alkalmi munkások, hajléktalanok, részegek. Színészi helyzetgyakorlat, kásásan beszélni, vigyorogni, hülye vicceket mondani. Meg is teszik, mi meg, boldogtalan közönség, hozzuk a formánkat, röhögünk készséggel, amikor megkapjuk, amit várunk, trágár nótázást meg hülye kiszólást, miszerint: Pogány vagy?

Elfogadnám, hogy ócska a jelenet egy amúgy nagyon is jelentős előadásban, megcsúszhat bárki egy ilyen darabbal, legalább egy jelenet erejéig, csak valami mégis szöget üt a fejembe. Miért is játsszák éppen ők a sírásókat? Pogány Juditnak ez a második szerepe a darabban, Gálffinak pedig a harmadik. Õ az idősebb Hamlet, vagyis az atya szelleme, õ a színészkirály, ő ássa sírt. Azt képzelve, hogy a felkészülés minden bemutatóra a szereposztással kezdődik, az ember megakad. Két kitűnő színész, talán több is annál a társulatban, a két öreg, a két nagy. Lehet, hogy csak erről van szó, nem sok jut nektek, de a kicsiből több is. Meg az is lehet, hogy nem értettem meg valamit.

Gálffi három szerepet játszik a Hamletban, és ebből kettő össze is találkozik. Amikor a darabban a darab félbeszakad, a színészkirály leveti fekete palástját, alatta az idősebb Hamlet szürke egyenruhája tűnik elő, és a színész vagy most már Hamlet-atya ott marad a színen az asztalra borulva. Egy jelenettel később úgyis dolga van, míg Hamlet az anyjával beszél, meglátja apját, beszél is hozzá a döbbent Gertrud előtt. Ez azonban csak a technikai vagy logisztikai része az előadásnak, a két szerep nem egymás után van jelen, hanem most majdnem egyszerre. Mintha Hamlet nem a szellemmel találkozna a darab elején, hanem az apjának öltözött színésszel. Akármennyire örül is neki, fogja a kezét, kapaszkodik belé, a szellem visszahúzódik előle. Mintha ebben a változatban nem csak Claudius érezné magán a művészet erejét, de Hamlet is. Csak õ egy másik előadást néz, nem az Egérfogót, hanem a Hamletet.

Persze minden Hamlet egyben színházi ars poetica, elmondják benne, hogy van, aki meggyónja bűneit egy előadás hatására. Ezen most éppen nevet a közönség, hogy két perc múlva belássa: gyónás nincs, de önkéntelen vallomás elképzelhető. Miért is ne lenne az érzékeny Hamlet legalább annyira kitéve a művészet hatásának, mint a vadbarom Claudius? Megnézi a róla szóló előadást, és tudja, hogy cselekednie kell. De más dolog tudni, és más cselekedni.

Színházban vagyunk, és ez talán megmagyarázza a több szerepet. Színészet az is, aminek hatására az ember megváltoztatja az életét, vagy legalábbis érzi, hogy másképpen kel föl a nap a következő hajnalon, színészet az is, amikor megy ez a legócskább komédiázás, röhögtetés, bohóság. És színészet, ami a kettő között van, amikor a profi mosolyog, mert az amatőr próbál visszaemlékezni a tőle hallott monológokra, de aztán megittasul önmaga hangjától, szaval, szaval, pedig mi néki Hekuba. Aztán vállat von, igen, ha holnapra bele tetszik írni a szerepbe tíz-tizenkét sort, megtanuljuk, elmondjuk, aki fizet, az pityegtet.

Színházban vagyunk? Nem vagyunk színházban. Amikor fölmegy a függöny, stadion van előttünk, némán meredünk egymásra, nézők és szurkolók, dán B-közép, vikingsatyakokban, piros mezekben. Középen ül az új király és neje, az előbbi trónfoglaló beszédet mond, mit miért tett és mire készül. A drukkerek rigmusokat ordibálnak, abszolút bravúr, hogy a rigmusok igaziak, mégis belepasszolnak a történetbe, földet rá!, kiabálják, amikor az elhalálozott uralkodóról van szó.

Megint stadion, sóhajtanánk, annyiszor volt már róla szó, hogy mennyire fölöslegesek, mennyire drágák, mi mindent lehetne azon a pénzen venni vagy támogatni. Amúgy is ott a chilei példa a zsarnokság és a stadionok egymást kiegészítő voltáról meg a diktatúrák és a labdarúgás kölcsönös jó viszonyáról, különös tekintettel a magyar sporttörténelemre, bár ebből a fölényeskedésből mindig kitántorgunk, amikor Puskás Öcsiről van szó. Az előadás azonban nem ezen a szinten panaszkodik. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a jól sikerült Bagossy László rendezések előnye. A rendező talál valami hatásos és agresszív színpadképet, ami meghatározza a darab értelmezését, és mélyen vésődik a néző agyába. Ilyen volt a Kasimir és Karoline esetében a régi mozi, ilyen most a stadion. Nem akármit játszanak: válogatott meccset. Nagy, nemzetegyesítő esemény, háborút kiváltó identitásbomba. Dánok vagyunk a norvégok ellen. Nincsen hazátok, norvég parasztok.

Milyen kár, hogy van valaki, aki nem érzi jól magát ebben a nagy önmagunkra találásban. Milyen kár, hogy éppen ő a címszereplő, nem mondhatjuk rá, hogy depressziós hülye, vagy hogy mindent túlgondolkodik és túlbeszél, mert vele kell végigmennünk ezen a történeten. Nem mondhatjuk, hogy a közösség ellensége, egyszerűen egy másik közösségből keveredett oda a színpadra. Hamlet színházi lény egy olyan világban, ahol a harcosabb szórakozásokat kedvelik. A végére kiderül, hogy ezek a harcosok az öngyilkosok, csupa csontváz ül a székeken, aztán már nem is ülnek, hanem leszórják a csontokat a földre, és akik jönnek, annyira újak, hogy a nyelvüket sem értjük. Norvégül beszél Fortinbras és köre, tolmács közvetíti a gondolataikat. Mindenki veszített, aki az előadás elején a színházban volt. Ki az életét, ki a nyelvet és költészetet.

Hamlet színész. Ez nyilvánvalóan nem nagy fölfedezés, színész a történetben is, hiszen eljátssza bolond önmagát, legfeljebb azt lehet mondani, hogy amatőr színész, túlságosan nagy odaadással, túl kevés önkontrollal. Kívülről tudja a más monológját, meg persze saját monológjait is, van, amelyiknek kétszer is nekilendül, elmondja emígy, félbehagyja, átül egy másik székbe, és elmondja másképp is, vastagon festett arccal, mindenféle kellékekkel, nyakába akasztott tüllszoknyával, ami fehér szárnyként lebeg utána. Hamlet színész, és ha visszatérünk a kiinduláshoz, akkor kell játszani a darabot, ha van kivel. Most éppen van kivel. Polgár Csaba ma az Magyarországon, akinél a leginkább biztonságban van a szerep. Alkatilag is, technikailag is, intellektuális és jóképű fiatalember, jól áll neki a szomorúság és a fekete ruha, és elhiszem, hogy egy perc alatt robban, és mindenkit megöl, miután három órán át gyötrődött, hogy mi is volna a helyes cselekvés, ha van ilyen egyáltalán. Azt is szeretem benne, hogy minden figyelme önmagára irányul, hogy igazi nárciszszínész, mint amilyen Liliomfiként is volt, a világ közepe vagyok, súgja minden mozdulata, csak az a fontos, hogy velem mi van. Ez is a hamleti problémák egyike, hogy a nagy intellektualizálásban minden tönkremegy, nem csak olyan apróságok, mint Dánia, de olyan lényeges dolgok is, mint a szerelem, mint Ophelia. Van egy meggyilkolt após, akire nem nagyon tud mást mondani a gyilkos, csak annyit, hogy sajnálom, igazán sajnálom.

Amit érzek, arról nem is tudom eldönteni, hogy igazán hiba-e. Előadás közben zavar, hogy mintha folyton a szerep körvonalait látnám. Miközben tényleg bravúros, amit Polgár Csaba nyújt, mindvégig érdekes, betölti a színpadot, ezer szín, izgalom, szexepil, közben mégis színészet. Azt nem tudom, hogy mondható-e: csak színészet, vagy megint a lényeget nem értem, azért csak színészet, mert ez volna a gondolat. Az önreflexió, mint az intellektus legjellemzőbb vonása, ha ordít, akkor is tudja még fokozni a hangerőt a hatás kedvéért, ha meghal, akkor is odafigyel, hogy a hullája legalább szépen heverjen a porban.

Ha ez az utóbbi a megoldás, elfogadom, csak mégis vannak ezek a furcsa színházi alapélmények. Nem csak úgy a világban, hanem ebben az előadásban, Hamlet mellett. Amikor Csuja Imrét nézem Poloniusként. Mert akkor nem a színészt látom, nem az jár a fejemben, hogy te jó ég, ennek a Csujának de jó hangja van, de ügyesen karikíroz, de ostobán emberi, hanem szívből utálom. Utálom Poloniust, mert olyan ostoba, fárasztó, bőbeszédű és kibírhatatlan, hülye a frizurája, mindent képvisel, amit az ember a középkorúakban utál, az elzsírosodást kívül belül. Hamlet színész, Polonius viszont van. És ez a létezés még mindig a legerősebb állítás a színházban.

(http://epa.oszk.hu/01300/01326/00161/pdf/EPA01326_mozgo_vilag_2014_05_099-126.pdf)