ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Fazekas Zsuzsa, 2016-12-28 , Librarius.hu


Egy Lucifer engem bármikor boldoggá tenne.

Az Örkény Színház az Anyám tyúkja1 című verses előadásának sikerén felbuzdulva már az Anyám tyúkja2-re készül, de a költészet birodalma nem ér véget a kedvelt és nagy klasszikusoknál: az Élő költők társasága című projektben most a kortárs költők következnek. 24 kortárs költőt kértek fel, hogy írjanak verset kisorsolt színészpárjuknak, a verseket pedig a színház facebook-oldalán, illetve a hvg.hu kult-rovatában naponta megjelenő videókon lehet megnézni és meghallgatni december 29. és január 22. között. Ficza Istvánnak Lackfi János írt verset.

Csak annyi megkötés volt, hogy még nem publikált új vers legyen és legfeljebb 20 sor.

A ti verseteknek Madártávlat a címe, Petőfi Színészdalának parafrázisa, és ezzel a talányos felütéssel kezdődik: „Minden művészetek/Felett áll a színész,/De ha kétméteres,/ Egy nagy bukta kinéz.” Hogy ment a közös verscsinálás és mit szóltál a versedhez?

Ficza István: Már amikor a neveket kihúztuk, valahogy ott volt a fejemben Lackfi János. Milyen jó volna, ha őt húznám, gondoltam. Aztán az is meglepő volt, hogy egy reggel fekszem az ágyban, és János hív telefonon. Rögtön egy hullámhosszra kerültünk. Ha már húztunk egy költőt, és Lackfi János jutott nekem, valami nagyon személyeset szerettem volna, és az jutott eszembe elsőre, hogy nekem általában a magasságommal szokott probléma lenni. Ficza István túl magas. Sovány is meg hosszú is. Az egyetemen előfordult például, hogy óvatlanul kitártam a karom és elsodortam valakit, de ma már szerencsére fejlettebb a koordinációm. Milyen vicces lenne, mondjuk, ha én lennék Rómeó, az erkély jelenetnél nem volna szükségem létrára, vagy Trepljov, Miskin, Hamlet. Olyan szerepek ezek, amikről valami okból lemaradtam. A versem pont olyan lett, amilyennek szerettem volna, nagyon személyes, nagyon vicces és játékos, miközben engem érintő nagyon komoly dolgokról szól. Például arról, amikor az ember már egy ideje ott van egy színházban és úgy érzi, hogy még mindig nem lépett meg dolgokat. Ezek komolyan tudnak fájni, jó ezeket versben viszontlátni és kimondani.

Lackfi János: Nagyon megtetszett az egész projekt, egyáltalán, remek, ha a kortárs költőket nem elvont, zöldhajú, spanglizó tarisznyások gyülekezetének tekintik, hanem különféle célokra használható, bevethető szövegeket előállító mesterlövészeknek. Legyen az foci-induló, rímes étlap, alapítványi dal, rockbanda szövege, az írás minden formájában van kihívás, ha nívósan szeretnénk csinálni. Ráadásul ha művésztársat, színészt kell megszólaltatni, az még izgalmasabb helyzet. Hiszen az íróember és a színész viszonya általában fordított, ők adják a mi “magyar hangunkat”, műveink “hangtestét”. És persze ezúttal is viszonos lesz a történet, afféle tükörterem-hatás. Én megírom őt, ő elmondja, amit én írtam róla. Én szólok az ő szájával, ő az enyémmel, és ugyanakkor a sajátjával is. Jó, hogy István elém tárta a testmagasság-témát, ez visszhangra talált bennem. Én ugyanis alacsony vagyok. Diákkoromban a tornasor közepén álltam, de ma valahogy mintha nyurgulnának a fiatalok (mennék össze?), sokszor jut nekem a béka-perspektíva. Számos bizarr helyzet jön ebből, de jó néha revansot is venni, például örömmel kosarazok, és próbálom fürgeséggel, helyezkedéssel, meglepő húzásokkal ellensúlyozni a különbséget.


Mi ez a hiányérzet, ez a „nagy bukta”?

FI: Én felvidéki vagyok, nálunk 9 év az általános és negyedikből még nem jelentkeztem, mert akkor még úgy hittem, hogy a biológia meg a kémia érdekel. Húszéves voltam, amikor először mentem felvételizni, és még mindig ezekkel az elmaradt évekkel küszködöm. Amikor az Örkénybe kerültem, azt hittem, hogy még játszhatok fiatal szerepeket, de aztán mindig mások játszották el őket. Még mindig úgy érzem, hogy kispadon vagyok a szakmámban. Én egy zárkózott lény vagyok, csak maszk mögött tudok feloldódni és nehéz megküzdenem ezzel a kisebbségi komplexusommal, de örülök, hogy mindezt viccbe tudtuk foglalni.


Mi, vagy ki tudna ezen segíteni? Biztos nagyon naiv kérdés, de nem lehet ezekről beszélni?

FI: Ha kapnék például egy főszerepet, ha jönne most egy Félkegyelmű, egy Miskin herceg, annak nagyon tudnék örülni, vagy egy olyan feladat, mint egy Ivanov. Egy olyan szerep, amiről azt érzem, hogy az enyém. Hát miért ne lehetne egy velem egykorú Lucifer? Egy Lucifer engem bármikor boldoggá tenne, de sajnos a színház nem így működik.

János, neked milyen dolgok tudnak fájni a pályával kapcsolatban?

LJ: Ha másképp is, de nagyon átérzem, amit István a groteszkségről, a karakterszerepekbe szorultságról mond. Én kommunikatív, extrovertált vagyok, de a mi szakmánkban ez másképp cseng le. Sok mai költő nem szívesen komédiázik nyilvánosan, én viszont lubickolok a szereplésekben, így aztán megkaptam a “vidám fiú” szerepét. Jó, valóban idegesít a “búval aszott” hagyományos költőszerep (persze akad, akinek jól áll), de emellett legalább annyi szomorú írásom van, mint víg. Ez is, az is én vagyok. Személyes sérelmeim nemigen vannak a szakmával kapcsolatosan, rengeteg mindent kipróbálhattam, negyven könyvem és harminc műfordításkötetem jelent meg, rengeteg a fellépésem is. Hosszabb prózáim kicsit lassan készülgetnek, de ez is csak rajtam múlik.
Azt persze sajnálom, hogy az irodalom szereplői sokszor nem tudnak, mernek, akarnak kitörni a jó kis rezervátumból. Nem kötelező ez, nem is mindenkinek ilyen az alkata. Ám akiben van egy kicsi kutyavér, és teheti, az jó, ha elviszi hírét máshová is, internetre, sulikba, művházakba, klubokba, rockkoncertekre, hogy élnek még huronok a Nagy Folyónál. Szóval, hogy létezik ma is az irodalom, sokféle, izgalmas, mozgalmas, csak tessék, tessék. Vannak biztató jelek, jó kis honlapok, slam-estek, instavers-kötetek, alakulgat a dolog. Meglehet, ez egy hosszabb folyamat. Én meg türelmetlen vagyok.


Révkomáromi gimnazistaként nem nagyon kedvelted az irodalmat. Mikor és hogyan jött képbe mégis a színház?

FI: A bátyám mintájára azt gondoltam, hogy a biológia felé kell elindulnom, orvos leszek, genetikus vagy valami ilyesmi. Esetleg pszichológus. De amikor negyedikben jött a színjátszókör, rájöttem, hogy ennél jobban nem tudom érezni magam, mint ott a színpadon. Volt azért bennem valami dilemma, és akkor írattak velem egy tesztet. Bár nem tudom mire jók ezek, megerősítenek vagy éppen, hogy nem erősítenek meg valamiben, lényeg, hogy a tudomány és a művészet egyforma súllyal jött ki benne. És akkor a szívemre hallgattam.


Egyébként is a szívedre szoktál hallgatni?

FI: Igen, sokszor eléggé gondban vagyok, mérlegként állandóan mérlegelek, nehezen döntök, de az utolsó pillanatban a szívemre hallgatok, és ez megnyugtat. A versekkel meg úgy volt, hogy általános iskolás koromban próbálták erőltetni a versmondást, de verset soha nem vállaltam be, prózát is csak hatodikig, mert aztán kezdtem cikinek érezni. Az az igazság, hogy kifejezetten cikinek tartottam a magyar irodalmat, mint valami olyan dolgot, ami nem fiús és kicsit se férfias. Azóta viszont rengeteg versajándékot is kaptam az élettől, Kosztolányi például nagyon közel van hozzám, vagy Ady, a félelmeik: „Ó, rémült kiáltás, mellyel gyakorta riasztom föl magam.”

Te hogy vagy ezzel, János? És a tesztekkel meg a szív dolgaival?

LJ: Én anno tenoristának készültem, ami azért igencsak színpad, úgyhogy örülök, hogy ma sokat szereplek pódiumon. Szívesen hallgatok a szívemre, akár komoly döntések esetében is. Többnyire nem is bánom meg, bármit dudorásszon fülembe a józan ész. Csomó fontos dolgot, szeretni, adakozni, játszani, énekelni, írni csak szívvel érdemes. Persze ha nincs tudás, észbeli, szakmai, ízlésbeli, akkor nyilván nem sokra megyünk a puszta szívvel. Ám a tanultakat át lehet lelkesíteni (szívesíteni?), talán ez az igazi út. Azért választottam különben Petőfi-verset István karakterének megformálásához, mert a Sándor hangját nagyon robbanékonyan lehet maira hangszerelni, pátoszát fanyarsággal oldani. Ráadásul ő is elfuserált színész volt, költői hanggal pótolta ki, ami komédiásként nem adatott meg neki.

Mondjuk a pszichológia már eggyel közelebb van a színházhoz.

FI: Empatikus lény vagyok, ezt örököltem apámtól, anyámtól, és azt gondoltam, hogy ez majd fekszik nekem, szeretek emberekkel foglalkozni, szeretem megérteni, hogy hogyan működnek a dolgok ott bent az agyunkban. Az agykutatás a mai napig érdekel.

Biztos Lackfiból is készültél. Ha neked kellene verset írnod Jánosról, te mire építenéd?

FI: Személyesen nem ismertem Jánost, csak a Milyenek a magyarok sorozatot olvastam és nagyon szimpatizáltam vele. Nagyon kíváncsi voltam az életére. Meglepett például, hogy eredetileg Oláh Jánosnak hívták és az édesapja miatt vette fel a Lackfi nevet, hogy ne legyen ütközés. Tudtam, hogy nagy családja, sok gyereke van. Ha már ő ír nekem verset, nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen ember. Sajnos, lehet különben, hogy amit írnék róla, az kicsit szirupos lenne, ami ellen meg küzdeni kéne, mert amit látok belőle, ahogy él, ahogy létezik, az annyira ideális. Nagyon jó volna belelátni az agyába. Hogy vannak-e ott is démonok, és ha igen, mifélék, ez érdekelne igazán engem.

Ez engem is érdekelne.

LJ: Démonok, hohó, hogy is ne lennének, ott van például a munkamániám, a megfelelési kényszerem, a lazítani képtelenségem, a koncentrálási és időbeosztási katasztrófáim, a szétszórtságom, a lobbanékonyságom, a feltűnési viszketegség, a kisebbségi komplexus, és a többiek. Jól elszórakozom velük. Igyekszem persze rendszeres önvizsgálattal küzdeni ellenük, mint valami ostromlott Eger várában, mindenfelé öntözni a forró kátrányt. Szeretnék megfontoltan spontán lenni, nem túlzásba vinni magamat, önfeloldó figyelemmel elmerülni másokban, derűvel szolgálni, és így tovább. Persze a mindennapok küszködése mögött valóban ott van háttérnek, hogy a családom számít rám, én is rájuk, ott a hat gyerek, három unoka, művészbarátok, akikkel jó lenni, szép ház és gazdagon termő kert. Kívülről nézve lehet, hogy giccses mindez, de soha nagyobb gondot! A belső küzdelmeit így is, úgy is megvívja az ember. Csak persze sokkal jobb pozícióból indulok, ha mindig van, aki átöleljen. Ez biztos.
Kerestelek a facebookon, ahol majd ez a kampány is megjelenik. Ha azt mondjuk, hogy János otthonosan mozog a közösségi médiában, akkor visszafogottan fogalmaztunk, mert én úgy látom, hogy lubickolsz benne és betáncolod a színpadot. A közösségi térben is élsz, 5000 ismerősöd van és számon tartod, hogy hányan látogatják a honlapodat, te pedig, István, ott állsz és élsz a színpadon, de a facebookon rajta sem vagy. Miért?


FI: Irtózom tőle. Sajnos színészként bárki rátalálhat az emberre és a baráti társaságomban mutattak olyan dolgokat, amiktől én szeretném megkímélni magam. Engem az ilyen dolgok nagyon meg tudnak viselni, akár napokra is.


LJ: Virtuális kispadnak tartom a FB-t, mindenki kiül a háza elé, pletykál, nagyot mond, hőbörög, tudja a tutit, dicsekszik, hol járt, mit evett, milyen ékszert vett az asszonynak, hogy berúgott a minap. Ez így nagyon emberi. Szépségében is, undokságában is. Külön írói oldalam van, amelyet napi többször frissítek, harmincháromezren követik, rengetegen hozzászólnak, továbbírják a dolgokat. Margit lányom az oldal gazdája, és én is posztolom szövegeimet, másokéit, videókat, érdekességeket, még átértelmezett klasszikus idézetekből készült #lackfimem-eket is gyártok. Nem mondom, hogy ez-az nem visel meg olykor, le kell mantráznom fejben kis közéleti játszmáinkat, de ez is shakespeare-i, felemelő és borzalmas egyszerre. Mai világunk pompás alapanyag az íróembernek.


Te is összefutsz trollokkal a virtuális térben?


LJ: Hogyne, és meglepetésemre eddig a legtöbb, aki kapásból elküldött anyámba vagy a zsidókomcsináci nem tudom én hova, szinte visszahőkölt a normális hangtól. Nem erre számítanak. Gondolják, emelem a tétet, erre ők is, mire én, mire ők... Így megy ez. Én pedig elnézést kérek, ha valamivel megbántottam az illetőt, nem állt szándékomban, beszélgessünk. És tudod, mi a döbbenet? Általában beszélgetünk. Lehiggadva, kábé normálisan. Nem értünk mindenben egyet, de szót értünk egymással. Nem is rossz.


Mindig hangsúlyozod, hogy nem politizálsz, és nem vagy hajlandó szekértáborokban gondolkodni, de bizonyos dolgokról azért szerencsére elmondod a véleményedet. Ilyen pl. az oktatás, a tanítás, hogy milyen legyen a jó iskola – lehetőleg konstruktív és szexi –, ami egy újabb közös pont köztetek.


LJ: Több mint egy évtizede tanítok Kreatív Írást, most épen a Marczibányi téri művházban. Még Vörös Istvánnal kezdtük a Pázmányon. De Jónás Tamással a dokk-hu-n már 2000 tájékán párbeszédet indítottunk a szakmai nívóról, sajátos módszerekkel képeztük az embereket. Sokkal értelmesebb erőfeszítésnek érzem jó ügyek mellé állni, az Igazgyöngy Alapítvány kampányában, a Fesztiválzenekar Tér-Tánc koncertjének népszerűsítésében, a Habitat for Humanity vagy a Bátor Tábor ügyeiben részt venni, mint lődözni kommentekkel egyik vagy másik politikai barikád mögül. Persze mindenkinek szíve rajta. Én inkább focival, kosarazással vezetem le belső feszültségeimet. És igen, tanítsunk nyíltan, értelmesen, rugalmasan, szerethetően, robbanékonyan, bukfencezve. Ne legyen már üres blabla, orrhangon leadott tananyag az életünk!


FI: Szerencsére újabban és már évek óta jönnek emberek, hogy készítsem fel őket a színműre, a hír, úgy tűnik, szájhagyomány útján terjed, és most kezdtem mesterséget tanítani a Keleti István művészeti iskolában is. Ami az úgynevezett közéletet illeti, a színházi kör természetesen foglalkoztat, de felvidéki magyarként szeretem kihúzni magam belőle. Igen, ez az anyaország, itt élek, itt fizetek adót, rengeteget, és tudomásul veszem, hogy ez van. Nekem mindenkim kint van. Mi szlovákiai magyarként sokkal több dolgon estünk át, nagyon meg kellett harcolnunk azért, hogy magyarok lehessünk. Én nem az állampolgárságomtól leszek magyarabb. De csinál ez az ország fura dolgokat, például díjakkal, amelyekkel kapcsolatban mindig gondot okoz az én állampolgárságom. Itt végeztem egyetemen, itt élek, magyar anyanyelvű és magyar identitású vagyok.


Mesélj valami jó élményt, ami szlovákiai magyarként ért!


FI: A pozsonyi felvételim például óriási élmény volt az ottani színműn, ahol várva várták a magyar ajkú felvételizőket. A végzősök direkt beültek, mert kíváncsiak voltak a híres magyar temperamentumra. Büszke voltam, hogy szlovákiai magyarként a pozsonyi színművészeti egyetemen így szeretnek bennünket.