ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
2017
<
MÁJUS
>


168 óra - Dátum: 2016.11.03 - Szerző Csáki Judit

Énekel a három nővér – ezzel, az énekhanggal kezdődik az Örkény Színház előadása. Az ének beszédes, noha szövege nincsen: vitatkozás, indulat, békülés, összetartozás van benne. A Három nővér többi szereplője a lelátó alakban elrendezett dobogókon ül; ez nagyjából végig így van, csak Natasa tűnik ki a színről olykor.

A tér közepén dolgozik a forgó, rajta asztal, körülötte székek – nagyjából ennyi Bagossy Levente díszlete. A nézőtéren marad a félfény, a szereplők sokszor hozzánk beszélnek, illő hát, hogy lássanak is bennünket. Olga ejtett, de határozott hangon meséli el nekünk, hogy mi a helyzet a Prozorov házban, amelynek ő a motorja, a lelke – és hát ekkor van mód először látni, milyen remek választás volt Takács Nóra Diánára osztani a szerepét.
Van idő nézelődni nekünk, nézőknek is, ahogy az éppen nem játszó játszóknak a lelátón – Bagossy László rendezése lassan és halkan indul. Elvégre Csehov ilyen, vágnánk rá a szokásos nyírfás-szamováros-lírai berögzöttségünkre alapozva – jó rossz berögzöttség ez, ideje leszámolni vele. A Bagossy diktálta lassúbb építkezés például észrevéteti velünk, milyen tempósan iszogatnak a nővérek, milyen izgágán-idegesen nevetgél Szoljonij és milyen abszurd, hogy Versinyin a sok virágot dicséri a teljességgel virágtalan Prozorov házban – miközben Irinát méri végig.

Araszolunk elfelé a Csehov-kánontól és a Moszkva-Moszkvától is. Az előadás hagyományos súlypontja, a búgócsiga-jelenet itt olyan súlytalan, hogy senki nem veszi észre, Mása kapja föl a földről. A zene, ami szól közben, na, az hangsúlyos: a Love Me Do. És hangsúlyos az is, hogy Natasának egyetlen őszinte pillanata nincsen, kezdettől fogva rideg és nyomulós, világos, hogy övé itt a tér és a jövő, csak azt nem tudjuk még, mekkora lesz a veszteség.
Mire az első felvonás véget ér, látjuk, hogy az Örkényben jól kapták el azt a pillanatot, amikor a Három nővér jól osztható ki, Bagossy László pedig jól kapta el azt a hangnemet, amelyben a darab testközelben szól. Szól, nem ordít.

Stuber Andrea szövege illik ehhez a visszafogottabb regiszterhez, amelyben egyszerű, rezignált mondatok és gesztusok rakják össze azt a kilátástalanságot, amely már nemcsak a nővérek moszkvai álmára, de a helyben maradásra is rátelepszik. „Nincs is nekünk miről beszélni”, mondja Andrej Natasának – aztán leélnek alighanem egy életet együtt. Versinyin szerint „nincs boldogság”, noha mégiscsak valami szerelemfélébe és viszonyba esett Másával; Irina a sokat emlegetett munkával kerül közeli kapcsolatba, és máris megcsömörlött tőle. A feszültség nő ugyan, de inkább széltében, mint mélységben; párhuzamosan dőlnek a panaszok, és még Szoljonij hagyományosan fenyegető szerelmi vallomása sem erősebb, mint Olga lábfájós szenvedése. És hát mindenki lát mindent, eltöprenghetünk azon, hogy vajon Versinyin és Csebutikin ül a lelátón és nézi a játszókat, vagy Mácsai Pál és Gálfi László.

Felkúszott a befogadói küszöb: az erő hiányzik a halkságból, hangozzék ez bármilyen furcsán.
Hogy ne szemléljük ennyire kényelmesen – mondhatni, rizikó és érintettség nélkül – az Örkény pompás színészeit, amint megint elő tudnak állni valamivel. Takács Nóra Diána mintha siettetné Olga öregedését, hogy megvédje őt a férfihiány okozta újabb és újabb csalódástól, micsoda pompás találmány ez, akárcsak a kényszerűségből vállalt családfőszerep; és Takács Nóra Diána erőteljesen, tömbszerűen pakolja elénk az élhető boldogtalanságot. Tenki Réka Másája kevés illúzióval, annál nagyobb kétségbeeséssel veti magát Versinyin karjába; sírnivalóan könnyed, szinte légies alakítás. Mácsai Pál Versinyinje kényszeres alak és finom, cizellált színészi fogalmazás – a filozofálgatás számára puszta beszédkényszer, a csönd elűzése –, csak magára figyel, és meglehetős kényelmet talál a saját szenvedésében. A rezignált önáltatás ingamozgása ring a levegőben – csak Natasa éles, mint a vídia: Hámori Gabriella mosolygós-puszilkodós nyomulása egyelőre „talajszinten” mozog, még csak Vajda Milán erőtlen, lomha Andreje esik áldozatul neki.

A második rész – harmadik felvonás – elején röpködnek a ruhák: Olga dobálja nagy halomba a tűzvész idején, és ezzel mintha elsöpörné az addigi csöndes, lassú szomorúságot. Vége az önáltatásnak, már nemcsak mi nem hiszünk Moszkvában, de a színpadon ülők sem; Kuligin sírva mondja, mennyire szereti őt Mása, és viszont – Epres Attila játékában ugyanis hisz a szemének, látja, mi folyik, és fáj neki. Irinát gyorsan felnőtté érleli Zsigmond Emőke játéka, „gyűlölöm a munkát”, mondja, de az életre gondol; arra, hogy a szerelem nélküli házasság nagyobb csapás számára, mint Tuzenbach halála. Egy pofon is elcsattan, Olga adja, Mása nyüszít, Olga sír-nevet, Andrej is sír, „ne higgyetek nekem”, mondja a húgainak. Natasa csak átlibben a színen, odavet egy-két megjegyzést; sok dolga nincsen, csak várnia kell. Csebutikin részeg kiborulása az igazmondás pillanata, Bagossy ezen a ponton szinte lángba borítja a színpadot. Gálfi Csebutikinje túlnő a bölcselkedő rezonőrön, és kevés szövegével is gazdag, súlyos múltat teremt a figurának. Akárcsak Pogány Judit Anfi szája: tudna mit mesélni, de csak elmúlt az élet.

A negyedik felvonásra eltűnnek a szereplők a lelátóról, súlyos üresség mindenütt. Kuligin pezsgőt bont, „boldog vagyok”, mondja, s ez épp annyira igaz, mint néhány perc múlva Tuzenbach szájából a „vidám vagyok”. A katonák elmennek, Mása hisztérikusan búcsúzik nem is annyira Versinyintől, mint inkább a menekülés utolsó utáni halovány esélyétől, Olga alig bírja lefejteni a feszengő férfiról. „Elcseszett élet”, nem csak Másáé, nem csak Versinyiné és Kuliginé és mindenkié ott a színpadon, mert ez az „elcseszettség”, így, ezzel a korcs szóval, ez szépen megképződött a fejünk felett, akár a reménytelenség annak idején, egy harminc évvel ezelőtti Három nővérben a Katonában. Amaz tragikus volt, emez szánalmas, de nekünk, akikre rátelepszik, ugyancsak tragikus, mert nincs benne levegő. Begurul a babakocsi, nyomában Andrej vánszorog, rózsaszín malacot nyomkod, Szoljonij ölni készül, Tuzenbach halni. Nagy Zsolt Szoljonija energikus, agresszív boldogtalan; Máthé Zsolt Tuzenbachja ártatlan és mély lúzer. Búcsúja Irinától a szemérmes férfifegyelmezett lemondása, Máthé megrendítően mély jelenete.

És katonazene és lövés és gyereksírás, Natasa hevesen pakolja Irina bőröndjét. Olga Mását rázogatja, a katonák a dobogókat viszik kifelé, Irina a nyitott bőröndöt tapossa, Olga egy mikrofon elé pattan, abba szónokol, hull a hó, Olga mosolyog, mit hiszünk el mi még itt – semmit.
Azt, hogy ma ez a Három nővér a Három nővér, azt igen.