ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre / Örkény Színház, Budapest

7 óra 7, 2016. 11. 02. | B. Kiss Csaba

Az előadás a sokszínű, és ezért ellentmondásos és mind a mai napig értelmezési harcok tárgyaként szereplő ötvenhatos forradalmat egy egyre inkább félretolt és háttérbe szorított aspektusból mutatja be.

Emlékezés a régi szép időkre – a cím hallatán nem éppen börtönmemoárra gondol az ember. Pedig az alcím egyértelműen eligazít bennünket, hogy itt bizony „börtönkönyvről” van szó, a „régi szép idők” pedig az 1956-os forradalmat követői megtorlás évei, amelyeket a szerző a kora-kádári Magyarország legkülönbözőbb fegyintézeteiben töltött el. Már a cím is jelzi azt a finom, mégis csillogó iróniát, ami a könyv világlátását jellemzi, és ami íróját a legnehezebb, legkétségbeejtőbb helyzeteken is átsegítette.

A könyv nem csak azért érdekes, mert a szerző, Eörsi István a meggyőződéses kommunista szemszögéből írja le a kommunisták által teremtett rémuralmat, hanem mert néhány mondatos kis portrékban a korabeli Magyarország szinte teljes társadalmi palettáját elénk tárja a vérbíróktól, smasszerektől és gerinctelen spicliktől kezdve a különböző ideológiák által irányított vagy ideológiamentes forradalmárokon keresztül a letűnt korok öntudatát hordozó horthysta katonatisztekig. Mindezt sajátos humorral, a maga nézeteit soha nem titkolva, teljes őszinteséggel olyan személyes dolgokban is, mint a börtönévek alatt megromlott házasságának bemutatása. Az események idején a születő, megírásuk idején a halódó Kádár-rendszer idején vagyunk, így már a kellő történelmi távolság is megvan ahhoz, hogy átélőjük a történteket tárgyilagosabban szemlélje, hozzáfűzve új tapasztalatait és a börtönben megismertek sorsának későbbi alakulását.

Az Örkény Színház az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulója tiszteletére monodráma formájában tűzte műsorára Eörsi memoárját, és meglepő módon még állami pénz is jutott rá a központilag irányított megemlékezés-sorozatból, melynek nyitódarabja a nyáron a Hősök terén bemutatott zenés történelmi hőseposz volt (az Esztrád Színház Itt élned, halnod kell című előadása - kritikánk itt olvasható róla). Miközben arra a produkcióra súlyos százmilliók folytak el, az Örkény előadása puritánságával tüntet: a tavaly újranyitott Shure Stúdióban, egy szereplővel, szinte eszköztelenül kerül színpadra a hivatalos ötvenhatos programba egyébként nehezen beilleszthető előadás.

Az egyetlen szereplő Znamenák István, aki már alkatában is hasonlít valamelyest Eörsire, de a memoár elbeszélőjének karakterét is mintha rá szabták volna, hiszen Znamenáknak kifejezetten jól áll annak ironikus és önironikus stílusa. Az Emlékezés Eörsije nem forradalmi hős, mint például barátja, a Tűzoltó utcaiak parancsnoka, Angyal István – részt sem vesz a harcokban, csak amolyan agitációs tevékenységet folytat. Tőrőlmetszett értelmiségiről van szó, aki meggyőződéses kommunistaként is képes távolságtartóan szemlélni önnön ideológiai elkötelezettségét, pátosz nélkül viszonyul a történtekhez, „biológiai optimizmusával” – ahogy ő nevezi – pedig még a reménytelen helyzetekkel is némi derűvel néz szembe. Znamenák mindezt meg tudja jeleníteni személyében és játékával, s így az alapfeltétel már adott is egy jó előadáshoz.

Minden monodráma magában hordja önnön paradoxonát: a „dráma” már csak etimológiailag is a cselekvéssel kapcsolódik össze, monodrámában pedig éppen ez nincs, cselekvés. A rendezők két stratégiát választhatnak: vagy messziről elkerülik a cselekvés látszatát, és mindent a színész és a szöveg erejére bíznak, vagy megpróbálják különböző rendezői ötletekkel feldúsítani az előadást. Ez lehet pusztán a közönséggel való interakció, de egyéb színpadi elemek felhasználása is. Polgár Csaba rendező mindkettőt alkalmazza: Znamenák István folyamatos kölcsönhatásban működik a közönséggel, nem csak előadóként, hanem kvázi műsorvezetőként is fellépve; miközben ott van a játék a lufikkal vagy a tér egyes adottságaival, például a három nagy ajtóval.

Ezek az ötletek néhol elnyerik létjogosultságukat, máshol inkább fölösleges dísznek, sőt zavaró elemnek hatnak. Nyilván nagyon szubjektív, hogy ki mennyit tud ezekből el- és befogadni: nekem személy szerint a ropiosztogatás nehezen fér bele a képbe, ahogy Eörsi Rákosinak címzett, rémesen nevetséges versének megzenésítése is a túlzás kategóriájába esik; a pirosban, fehérben és zöldben pompázó lufikkal való játék pedig legalábbis hatásvadászgyanús elemnek tűnik. Én jobban bíztam volna Znamenák színészi erejében, takarékosabban bánva Izsák Lili látványelemeivel.

Mindez azonban nem von le semmit az előadás fontosságából. Abból, hogy a domináns és egyre inkább hegemónnak tűnő ideológiával szemben alternatívát ad. Hogy a kifejezetten sokszínű, és ezért ellentmondásos és mind a mai napig értelmezési harcok tárgyaként szereplő ötvenhatos forradalmat egy egyre inkább félretolt és háttérbe szorított aspektusból mutatja be. Hogy ezáltal színesíti az olykor fekete-fehérre mázolt, olykor elkent képet, amit ma a hatvan évvel ezelőtt történt eseményekről kapunk. Nemkülönben, hogy újra ráirányítja a figyelmet az alig több mint tíz éve elhunyt Eörsi Istvánra és börtönkönyvére, amely a magyar memoárirodalom kiemelkedő alkotása.