ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Szerző: Hegedüs Barbara / 2016. október 26. szerda / Cultura.hu


A Három nővér megfeneklett életek, elúszott vagy sosemvolt lehetőségek katalógusa, melynek lapozgatása közben az ember szánakozva nevet a szereplők szerencsétlenkedésein, de közben csendesen el is szomorodik.

Csehov „komédiájának” életre keltésekor kellő arányt tartani búskomorság és irónia, szarkasztikus humor és majdnem-tragédia között: igazi kihívás. A tetszhalálra ítélt vidéki Oroszország újra leporolt szoborcsoportját, a falun rekedt lányok szomorkás történetecskéjét ezúttal az Örkény Színházban nézhetjük meg.

Olga, Mása és Irina „kalandjai” a férfiakkal és az örökké elérhetetlen Moszkvával legalább olyan szórakoztatóak, mint amilyen kietlenek. Bagossy László rendezése gondosan bányász elő a matériából hétköznapi tragédiát és keserű komédiát egyaránt, és közben folyamatosan reflektál önmaga játék mivoltára.

Ez a Három nővér ugyanis nem nagyon akarja, hogy a néző elfelejtse, színházban tartózkodik, és amit lát, az puszta szemfényvesztés: az ezt megerősítő információkat folyamatosan adagolja a fináléig bezárólag. Az előadás alatt végig a színpad szélén körben ülnek a színészek és figyelik az eseményeket. Ha jelenésük van, besétálnak a színre, ha a jelenetnek vége, visszaülnek (legalábbis többnyire). Természetesen van zenekíséret – hirtelenjében nem is tudok kurrens művészszínházas előadást mondani, ahol ezt a truvájt kihagyják -, forgószínpad, vagy fontos dramaturgiai pillanatokban jelentkező baljós kattogás. A fináléban pedig a szereplők közé ereszkedik egy mikrofon is, melybe Olga a zárószavakat, mintha színpadon lenne – hisz ott van! –, egy műsorvezető harsányságával konferálja be.

Számtalan apró, találó, többnyire nem tolakodó ötlet színesíti tehát az előadást, mely egyszerre távolítja el tőlünk önleleplező gesztusaival a megmutatott világszeletet, máskor pedig egészen közel hozza, mintha valaki egy láthatatlan kamera lencséjének fókusztávolságát állítgatná.

A korabeli problémafelvetések ma is érvényesnek hangzanak, s a komikus, önreflexív és melankolikus elemek keverése az aprólékosan kidolgozott dramaturgiával érdekes, egy percig nem elfáradó előadássá állt össze.

A három nővér és a körülöttük sürgő-forgó menazséria: természetesen mi vagyunk, vagy mi lehetünk. Rólunk szól Versinyinnek – Csehovnak – a színpadon vagy három alkalommal is elhangzó jóslata, miszerint két-háromszáz év múlva béke és boldogság köszönt a földre, melyben az utódok arathatják le elődeik értelem nélküli szenvedésének gyümölcsét. Nos, hát ugyan nem telt el még ennyi idő, de azért vannak elképzeléseink az optimista utópia bekövetkeztének valószínűségéről: hahotázik is a nézőtér derekasan, amikor Mácsai Pál egyre fogyó hittel az arcán mantrázza újra és újra a próféciát. A mával összefonódó kapcsolatot hitelesítik a jelmezek (Kristina Ignjatovic munkája): a szereplők öltözékeit kortalanították, mindenki egyéniségéhez szabott ruhákban feszít, Tenki Réka (Mása) például gyönyörű darabokat visel, hogy a végén, Versinyin távoztakor gyászruha felöltésével jelezze, élete lényegi része, ha volt egyáltalán, véget is ért.

Az előadás kevés és kortalan díszletet használ (Bagossy Levente), ám annál jobban használja a színészeket – persze az Örkény ragyogó társulatával könnyen megengedheti magának ezt a luxust. A három nővért három nagyszerű színésznő játssza. Takács Nóra Diána (Olga) vénkisasszonyosan sántikálja végig az előadást egészen a tapsrendig – bölcs, fáradt, rezignált alakítása sokáig vibrál a néző retinája mögött. Amikor elsírja, hogy neki már mindegy, ki az, csak kérje meg a kezét, ő boldogan hozzámegy, a néző tán egy könnycseppet is elmorzsol a szeme sarkában.

Tenki Réka (Mása) eleganciája, kidolgozott mozgáskultúrája súlyosan sebezhető embert takar, aki a végén minden méltóságát elengedve, tömény hisztériával kapaszkodik a menekülni próbáló Versinyin egyenruhájába.

Zsigmond Emőke (Irina) a legfiatalabb testvér, s egyben a legnagyobb vesztes: nem ismeri meg a szerelmet, ahogy Mása, a postán végzett robot az értelmes munka okozta örömet – melyről annyit álmodozik a nyitó jelenetben – is elveszi tőle, ami legalább Olgának valamennyire megadatott. S mikor már mindezekről lemondva csak az elutazásban bízik – Moszkva! -, egy utolsó lövéssel ettől a lehetőségtől is megfosztja az élet.

Az egykor lelkes álmodozó, majd a házasságban elpapucsállatkásodó Andrej (Vajda Milán) feleségének (Hámori Gabriella) behízelgő, cukroskodó modorát hitelesen váltja a parancsoló, önkényeskedő hang: a világ az önző és ostoba Natasáknak áll, ők diadalmaskodnak a sérülékeny, gondolkodni és saját helyet keresni próbáló emberi lények felett.

A férfiak igazán jól helytállnak, különösen az érzékenyre és vonzóra hangolt Versinyin (Mácsai Pál) emlékezetes, akibe én Másával együtt rögtön beleszerettem, egészen addig, amíg komikus gyávasággal meg nem futamodott a középső nővér összeomlása elől. Kuligin (Epres Attila) bornírt, fafejű buzgómócsing, álokoskodásait hallgatva szívből örülünk, hogy mi legalább nem vagyunk ennyire hülyék. Gálffi László jól abszolválta Csebutikin nihilista figuráját. Tuzenbach kedvesen jelentéktelen, méltatlan halálra ítélt karakterét Máthé Zsolt szépen kibontja, ahogy Nagy Zsolt is testreszabott feladatot kapott Szoljonij szerepével.

A színpad szélén ücsörgő színészek a zárlatban lassan a kijárat felé távoznak. Kiürül a tér, hazamennek a legények, a katonák magára hagyják a három nővért lassan elhervadni, mint a gyertyaszál. Azért jön a mikrofon, szól a zene és hull a konfettieső is, jelzi, ne vegyük a tragédiát annyira komolyan. De mégis szomorú belegondolni, hogy a három lánynak – és nekünk? – valószínűleg senki sem fogja megválaszolni Olga éterbe sóhajtott végső, nagy létkérdését, ti. hogy miért élünk és miért szenvedünk. És ez két-háromszáz év múlva ugyanígy lesz majd.