ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Kútszélistílus.hu, 2016. 10. 16.

Csehov: Három nővér


Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke megteremtik a saját háromnővérségüket.

„Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog,
csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok.”

(Tóth Krisztina: Dal a titkos életről)

Úgy hozta a véletlen, hogy az előadás után egy recenziót olvastam Tóth Krisztina Világadapter című kötetéről, és ez a két sor belőle hirtelen összeszikrázott Bagossy László rendezésével. Az ilyen véletlen adta gondolatfutamok persze lehetnek önkényesek és személyesek, ezt most mégsem gondolom annak. Hiszen az előadás meghatározó momentuma a múló időre figyelmeztető metronómkattogás. A drámaszövegben újra és újra felbukkanó, időre, öregedésre, elkésettségre utaló mondatokra – itt mindenkinek és állandóan a korát emlegetik – erősít rá ez a kattogás.

(Ami egyébként nem sima metronómkattogás, hanem Matkó Tamás színpadi zenéjének a része, ahogy a zenészek is az előadásnak, bár ezt bal szélső helyzetemből csak sejthettem és nem láthattam.)

A rendezés másik hangsúlyos eleme, hogy az éppen nem szereplő színészek is bent maradnak a színpadon, és körbeülik a középső, többnyire a forgószínpad által meghatározott játékteret. Kimegyek ide, elmegyek oda, mondják – de nem mennek ki és nem mennek el, hanem leülnek a színpad szélén. Kivéve a drámailag, érzelmileg legerősebben töltött pillanatokat, amikor tényleg kirohannak vagy bevánszorognak. De nem csak a szorosabb értelemben vett drámaszereplők, hanem a szöveges szereppel nem bíró katonák, a helyőrség tagjai is ott ülnek. Sokáig valahogy zavarta a szememet ez a folyamatos jelenlét, kicsit zavarossá, átláthatatlanná tette a színpadképet, de Bagossy Hamletjének tapasztalataiból kiindulva vártam, hogy majd csak meglesz ennek az értelme, addig meg lehet rajta gondolkodni, hogy miért is zavar. Aztán tényleg a helyére került minden, amikor az utolsó felvonásban, a helyőrség elutazásakor kiürült a színpad – kiürült a falu, és ezzel még jobban az ott maradók élete. Átélhetővé vált a légüres térbe kerülnek kifejezés. Hogy visszatérjek az órahasonlathoz, bár kicsit másképpen: mintha szétesett volna egy falióra körszámlapja, és a középen maradt mutatók így már nem tudhatják, hogy merrefelé is lépegessenek.

Összességében ez a megoldás az adott közösségben rövid időre reflektorfénybe kerülő, majd semmibe hulló életek érzékletes megjelenítése. Tényleg úgy, ahogy éjszaka átsuhan egy vonat a kihalt állomáson.

Ez az üresség úgy tud megteremtődni, hogy minimális díszlettel, néhány bútordarabbal játsszák az előadást, így könnyű dolguk lesz a katonáknak, amikor a végén bontani kezdik a színpadot. A jelmezek világa annál gazdagabb, és a katonai egyenruhák kortalanságától eltekintve alapvetően mai. Irina csupa pirosból szürkül, egyre jobban lóg rajta a ruha, a pirosa meg Natasa ruhatárába vándorol, Olga ruhatára slamposodik, fáslizott lába egyre jobban biceg, Mása a végére gyászruhát ölt.

A három színésznőt nézve az elején folyton bevillantak az egyetemista koromban többször is látott Ascher-előadás képei. És ettől persze megint csak az időről is szólt az egész. De aztán ez elmúlt, mert Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke megteremtik a sajátháromnővérségüket. Takács Nóra Diána józan, és a kétségbeesést magának csak szökőévenként megengedő Olgája a lábával is játszik. A folyton fájó, befáslizott lábával, amellyel még a tapsrendhez is bicegve jön ki. Erős (vég)vár, akinek még humora is van.

Tenki Réka valami egészen szép ívet ad a Versinyin-szerelemnek. Ahogy meglátja és felvillanyozódik, kivirul és világol, majd az elvesztésekor vergődik-fonódik-kapaszkodik, elementárisan.

Zsigmond Emőke Irinája szintén nagy utat jár be, a legnagyobbat hármuk közül, hiszen a szemünk előtt kell felnőnie és elveszítenie az illúzióit. Tenki Réka felkapcsolja magában az izzót, Zsigmond Emőke viszont lassan, fokozatosan letekeri, ahogy Irinájából fokozatosan kiveszik az életöröm, eljut az undorig, majd a fásult belenyugvásig.

És micsoda szereplőgárda van körülöttük! Mácsai Pál Versinyinként. Az ember meglepődik, hogy miért nem szeretnek bele mind a hárman, igazságban, habitusban annyira fölénőni látszik minden férfinak, aki csak ott téblábol a nővérek körül. Aztán a végén mégis úgy menekül el Mása szorításából, hogy már nem lehet rá úgy nézni, mint addig, mintha lelepleződne a gyarlósága, férfiönzése.

Epres Attila kockafejű tanára a latin idézeteivel és nyelvtani szabályaival: „Indulatszó után tárgyeset!” „Szenvedő igealakok.” Egy-egy ilyen közbevetett mondata egész dimenziókat tud megnyitni. (Persze, ez a fordításnak, Stuber Andrea munkájának is köszönhető.) Mert itt tényleg gyakran robbannak az indulatok, és tényleg mindenki szenved. Talán csak Pogány Judit dadája nem, ő a maga 83 évével már rátalált az időtlen nyugalomra. Nem úgy, mint Hámori Gabriella magának újabb és újabb tereket foglaló, sértettség és önzés hajtotta Natasája. Az idő most még neki dolgozik.

A három nővér éneke fogja keretbe az előadást. Kezükben gyertya. Fogy, és valakinek mindig a körmére ég.

U.i.: A színház úgy szokta csoportosítani az előadásairól készült írásokat, hogy igen – nem – nemigen. Ha ez az eddigiekből nem tűnt volna ki: igen, igen, igen.