ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Egy patriarchális társadalomban sok minden száll(hat) apáról fiúra: vagyon, hatalom, rang, tudás... De az ideálok, megfelelési kényszerek és traumák is éppennyire örökletesek lehetnek. Az ügynök halálában vagyon vagy hatalom nincs, amit a Loman fiúk megkaphatnának, és a tudást sem olyan formában örökli Bliff, az idősebb fiú, amilyenre gyerekfejjel vágyhatott.

Amikor a darab története kezdődik, az apa, Willy Loman hatvan körüli férfi, akit egyre inkább mellőznek a cégnél. Több végigdolgozott évtized után anyagi gondokkal küzd, az ház, amely árának törlesztőrészleteit szintén évtizedek óta fizeti, mállik szét körülötte, akár az élete: a méltósága és az emberi kapcsolatai. Belefáradt mindebbe, és sejthetően depressziós is, de nem „csak” ennyiről van szó. Arthur Miller a szövegben az idősíkok váltogatásával mutatja meg, hogyan törnek fel Loman emlékei, miként lesz rajta úrra elfojtott tudatalattija. A lelkiismeret-furdalás és a múltbéli traumák határozzák meg jelenét, jelenlegi viszonyát fiaival, feleségével és önmagával. Egymás mellett látszanak a megromlott kapcsolatok, sikertelen életek, beteljesületlen vágyak és – az emlékek feltörésével – az egykori boldogság, a dédelgetett álmok. Így derülnek ki lassan az ok-okozati összefüggések, bár az lényegében eldönthetetlen, hogy ezek a kapcsolódások objektív, külső nézőpontból látszanak-e, vagy a gyötrődő ember narratíváját mutatják meg saját életéről.

Mácsai Pál rendezésében lélektani realizmus keveredik musicalbe illő betétekkel és szimbolikus megoldásokkal; előbbi a darab jelenében játszódó helyzetekben mutatkozik meg, utóbbiak pedig az ügynök lelkének belső világát tárják fel. A múlt álomszerű képei harsányak, egyszerre nevetségesek és rémisztőek, míg a jelen inkább fojtott indulatoktól fullasztó és szomorú. Azonban e kettő – ahogy Willy ágyában a múlt és a most – nem mindig válik el egymástól életes.

Az idősíkok keveredésére, valamint a szöveg lélektaniságára a színpadkép is reflektál. Kálmán Eszter díszlete beszédesen tömör, egyszerűségében képes megalkotni azt, amit Miller a szövegben vágásokkal, utalásokkal oldott meg. Három – ajtókkal szabdalt – fal osztja fel a színpadot, ezzel egyszerre jelenítve meg a lakás és a tudat belső tereit. A falak ugyanis nemcsak szobákra osztják a házat, de számuk miatt megfeleltethetők a személyiség freudi struktúrájának is (id, ego, superego), valamint jelezhetik az egymásra rétegződő emlékeket. Egyik kitakarja, elfedi a másikat; megfelelő nézőpontot kell felvenni ahhoz, hogy mindegyik láthatóvá váljon. A tapéta mintája pedig a dzsungelt idézi, ami bizonyára arra utal, hogy Willy Loman bátyja, Ben, aki gyémántbányászatból gazdagodott meg, a családi legendárium szerint tizenhét évesen bement a dzsungelbe, és huszonegy évesen, gazdagon jött ki onnan. Azonban az ágas-bogas, sűrű minta a bonyolult emberi elme kiismerhetetlenségére is vonatkozhat. Az pedig, hogy a tapéta kissé kopott, az ajtófélfákon nem tökéletes a festés, a székek huzata szakadt, vizuálisan is megjeleníti mindazt, amit a drámaszövegből tudunk: hogy a lakás, mire ára kifizetésének épp a végéhez értek Lomanék, már szétesőben van.

A falak díszítése azért is jelentéses, mert a dzsungel a darabban a férfias küzdelem szimbóluma. Márpedig Az ügynök halála férfitörténet: apa-fiú kapcsolatokat rajzol fel, és a fiatalabb generáció lelki problémái az apától továbbhagyományozott traumákban gyökereznek. Willy akkora csalódást okozott Billnek, hogy az egykor tehetségesnek tartott, reményteli fiú elvesztette jövőképét, és harmincöt évesen sem tudja, mihez kezdjen magával. Azonban az egyik látomás során Willy azt is kimondja: „amikor apa elhagyott, én még kisgyerek voltam”. Vagyis egyik esetben az összetört, a másikban a hiányzó apakép jelent traumát a fiú számára.

Éppen ezért nagyon fontos, hogyan építette fel saját apaságát a múltban az ügynök, és ezt hogyan mutatja meg az előadás. A jelen és a múlt idejű jelenetekben nemcsak az apát megformáló Gálffi László, hanem a fiúkat alakító Molnár Áron és Ficza István játékában is lényeges eltérés van, ami a megváltozott viszonyokat ábrázolja. A múltbeli jelenetek megmutatják a gyermek fiúk apjuk iránti szeretetét és rajongását, de a két fiú közötti különbséget is. Egyformák abban, ahogy mindketten bálványozzák az az apát, szó szerint lemennek előtte akár kutyába is: négykézlábra ereszkednek, pizitnek, lógó nyelvvel lihegnek, Willy pedig megveregeti fejüket. Ám folyamatosan versenyezteti is őket, és amikor a fiúk az apa dicséretéért küzdenek, már nem látszanak egyenlőnek. Van például egy emlékkép, amikor mindketten ugróköteleznek: Happy büszkén mutatja, hogy képes átugrani a kötelet, és nem belegabalyodni, majd pedig Biff következik: figurázik, bonyolult mozdulatokat csinál, virtuóz módon ugrókötelezik. Így mutatkozik meg, miért lehet Biff valamivel kedvesebb az apa számára.

Molnár Áron telitalálat Biff szerepére, az izmos, rugalmas testalkatú színész komoly fizikai teljesítményt nyújt a múltbéli események megjelenítésekor, amikor karaktere – szó szerint – erejét megfeszítve igyekszik megfelelni apjának. Ugyanakkor a lelki tusákat vívó, felnőtt férfit is képes lélektanilag felépíteni. Tekintetében aggódással vegyes szomorúság és füh keveredik. A két évvel fiatalabb öccsét megformázó Ficza Istvánt az Örkény Színházban leginkább komikus szerepekben láthattuk eddig, így már önmagában az örvendetes, hogy ebben az előadásban nem ilyen zsánert játszik: Happyként egyszerre lehet aggódó fiú, csélcsap fiatalember és bolondos testvér, aki gyakran elneveti magát olyan pillanatokban is, amelyek egyáltalán nem adnak okot örömre, mintha zavarában nevetne, amikor apja összevissza beszél. Gálffi László az ügynök szerepében görnyedt hátú, megfáradt férfi, aki fokozatosan csapzottabbá válik, ahogy egyre inkább reményét veszti, és közeledik a vég felé. Gálffi apró, finom gesztusokból építkezik, ezzel kontrasztban állnak azok a kitörések, amikor például feleségével ordít. Lindával, aki ebben a történetben – mivel nő – mellékszereplő. Kerekes Éva Linda szerepében – a szó legnemesebb értelmében – kevés. Csendes, törékeny, akkor sem zavar sok vizet, ha veszekszik, mert a férfiak letorkollják, gyakran úgy tűnik, gyerekként kezelik. Willy bántalmazó kapcsolatukban verbálisan hol erőszakos vele, hol felmagasztalja. Például csúnyán ráförmed, hogy ne szóljon bele a beszélgetésbe, amikor Biff állásinterjúra készül, mintha neki semmi köze nem lenne ahhoz, hol fog dolgozni a fia. Mintha ez csak a férfiak, a nagyok dolga lenne. Csendességét, mozdulatlanságát ellenpontozza a hajdani szerető (Kerekes Viktória), fecsegése, öblösen búgó hangja, amely a múltból kísérti Willyt. A másik nő létezése nemcsak apa és fiú kapcsolatát keserítette meg, de arról is sokat elárul, mit gondol az ügynök saját házasságáról, a párkapcsolaton belüli tisztességről és egyenlőséről vagy saját feleségéről.

Ha valamit hiányolok Mácsai – egyébként sokrétű és izgalmas – rendezéséből, akkor az épp a férfidominanciára épülő házastársi kapcsolat kicsit reflektáltabb ábrázolása.