ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Ez még van? Még hat? Még játsszák? Hogy lehet az?

Fejtsük meg. Amikor elkezdték játszani Az ügynök halálát Magyarországon, tíz évvel az ősbemutató után, 1959-ben, ott állt mögötte a szocialista blokk, a politika. Íme a bizonyíték, nemcsak verik a négereket Amerikában, de verik a fehéreket is, ez a derék ember, Willy Loman végigdolgozta az egész nyomorult életét, és nem kapott nyugdíjat, nem kapott boldogságot, nem kapott semmit, csak a nehezen visszafizetett hiteleket, nyavalyás házat, több évtizedes adósrabszolgaságot. Volt ebben a felfogásban némi fura csavar, amelyről jó volt elfeledkezni, hiszen ha így értjük a történetet, akkor mégis azok a nyerők, akiket nem szeretünk, akiknek van kocsijuk, házuk, mezejük, másféle jószáguk, és nem kell hiteleket törleszteniük. Ennél azért Arthur Miller sokkal intelligensebb férfiú – bár ki tudja. Mégiscsak elvette Marilyn Monroe-t, mégiscsak azt susogta a művészet barátainak, biztos igazatok van, de egy filmcsillaggal szexelni jobb, mint Jackson Pollock összes művei.
Mire megkaptuk a darabot, a főszereplő Timár József halálosan beteg volt, így nálunk a történet az ő életével és halálával lett még súlyosabb: mindenki ismeri a megtört férfit a két bőrönddel. Nem is csak fénykép, nem is csak televíziós közvetítés, de bronzszobor a Nemzeti Színház előtt, közös emlékezet, azok is hivatkoznak rá, akik nem látták, akár azért, mert nem kaptak rá jegyet, akár azért, mert nem is éltek még akkor.

Mintha a Timár-örökség lett volna fontosabb a magyar hagyományban. Nem is nagy csoda, szívesen nézünk színdarabokat az amerikai kisemberek nyomorúságáról, de nem szívesen hisszük el, hogy igazat mondanának benne. Azt viszont látjuk, hogy eljön az idő minden színházban, ahol az öregedőfélben lévő férfi színész bemegy az igazgatóhoz, és közli, hogy eljött az idő. Újra főszerepet akar játszani, nem éri be azzal, hogy ő lesz a szerelmesek apja. Tűzzük ki Az ügynök halálát. Jönni fognak az emberek.

Nem tudom, hogy így történt-e, de kitűzték az Örkényben a darabot, és az egyik lehetséges megoldás, Mácsai Pál még túl fiatal és még inkább túl fiatalos volt a szerephez. Maradt a másik lehetséges megoldás, Gálffi László. Mácsai pedig rendezi a darabot.

Akárhonnét kezdem az élménybeszámolót, mégis oda kell kilyukadni, mennyire hálás vagyok, amiért megkíméltek a bőröndöktől. Hogy nem valami variációt látunk arra, ahogy egy csapzott, beteg ember nehezen cipeli a két koffert, és mennyire borzalmas a világ, amely mindezt megengedi. Ha így vesszük, igazán vagány az előadás, és voltaképp vagány is marad, mert mindazt kiveszi a darab mögül, amit lehet, és ami zavar, ami arra vinne, hogy ez valami rokonszenves empátiaszínház. Amit elmulasztottunk együttérezni a saját életünkben, saját apánkkal, azt most megtehetjük a színházban, szép nagy könnycseppeket morzsolgathatunk a félhomályban, és a felmenőkre gondolunk, akik nyakukba vették a keresztet vagy bőröndöt, elfogadták a kicsit-kicsi életet, felneveltek bennünket, és meghaltak, miközben mi magunk, hálátlanul, semmire/kevésre vittük. Nem állítom, hogy nem szép ez a színházi élmény, csak itt meg is akad, mindig apánkra gondolunk, és soha nem magunkra, akikből a jövő vén hülyéi lesznek, akik nyakukba vették a bőröndöt, és felnevelték az új hálátlanokat. Minden színház értelmetlen, amelyik az apákról szól, és nem rólunk.
De mit kapunk az empátia és nosztalgia helyett? Eleinte azt hittem, nem eleget. Mácsai Pál mintha kissé túlbonyolítaná a darabot, kapunk ugyan kapaszkodókat, ha van műsorfüzetünk, de érezni is lehet, hogy itt vannak jelentőségteljes, de nem kellően fontos vagy világos jelentésű elemek. A furulyaszó, egyáltalán az előadás zenéje, amely a kézenfekvő dzseszzelés mellett néha nagyon meglepő, ütőhangszeres játék, pikulázás. Értem, értem, a furulya valójában szexuális szimbólum, csak azt nem értem, hogy éppen most, éppen ebben a meglehetősen aszexuális darabban, amelybe azért fér csak bele egy házasságon kívüli kaland, hogy Biff nagyobbat csalódhasson az apjában, és apafigura nélkül végképp elkeveredjen a világban, miért is kell időnként pikulázni?

A másik fontos, de nem tudom, mennyire fontos elem az erdő, a tapéta a falon. Zöld páfrányok, kis folytonossági hiányokkal, hiszen Willy Loman maga tette föl a tapétát, esendő ember. De az erdőről a nézőnek eszébe juthat egy másik erdő, nem a vadon, ahová be kell menni tizennyolc évesen, és kijönni belőle huszonkét évesen és dúsgazdagon, hanem akár a dzsungel, Kipling dzsungele. Mert végül is, ha csak a szereplőket nézzük, erről szól Az ügynök halála. Akeláról, aki egy ideig elkapta a szarvast, vagy legalábbis ezt a benyomást tudta kelteni, ha hazajött egy-egy üzleti útról, foga között egy szép combbal. De már nemhogy lekésik a zsákmányról, hanem el sem indulhat érte, kitették a munkahelyéről, amikor fizetésemelésért kuncsorgott. Vége a dalnak, nincs több szarvascomb a hűtőben, a boltban meg csak pénzért adnának. Nincs hely a selejtnek az erdőben, aki a többiek hasznára akar lenni, az szépen meghal, és nem eszik el előlük semmit. Dehogy eszik. Utolsó erejével még szerez nekik húszezer dollárt, biztosításpénzt.

Azért ez nem kevés, ha az előadás élményoldaláról közelítünk. Más, mint amit kapni szoktunk, mert ők pityeregnek, a színpadon ülők, és nem mi a nézőtéren. Mi csak elsápadva látjuk, mit hoz a jövő. Nem kevés, mert kell hozzá Gálffi László, aki vállal egy nehezen szánható Willy Lomant. Egy köntösös kakast a szemétdombon, aki folyton dumál, nagyokat mond, és az elmondott nagyok is annyira fájdalmasan kisszerűek, hogy csak annak örülök, nem kell a saját felmenőimre gondolni közben. Szakért, kioktat, és közben énekel, dallamosan beszél, túloz, egy ideig nem is értem, amit látok, és arra gondolok, mennyire üres egy ilyen színészlét. Eljut a nagy szerepálomig, és akkor ez lesz belőle. Csak hát éppen ez volna az alakítás lényege: nem Gálffi üres, hanem Willy Loman. Nyilván nem könnyű ezt kimondani, amikor az egész magyar színházi hagyomány ez ellen dolgozik, nagy színészek dolgoztak évtizedeken keresztül az együttérzésünkért, hogy lássuk, a tisztességben vagy féltisztességben leélt életnek is van valami jutalma: két koffer a színpadon. Gálffi meg hozzájuk képest egyszerűen ostoba. Bőbeszédű, kisstílű, élhetetlen, önállótlan, és közben világos, hogy fogalma sincs a valóságról, hogy ki ő, és mennyit ér. Nem mondhatok mást: bátor dolog. Akkor is bátor, ha közben bőrömön érzem a bátorság mellékhatását: nem érint meg az előadás. Unom. Félig alszom. Kijön a függöny után egy zöld köpenyes, szemüveges fiú meghajolni, és döbbenten gondolok arra, hogy úgy látszik, elaludtam, mert rá nem is emlékszem az előadásból. Aztán, szerencsére, leesik, hogy ő az egyik zenész, takarásban volt egész idő alatt, azért nem ismerős.
Amit Gálffi el mer dobni, azt gyorsan fölveszi Kereskes Éva, megint fantasztikusak a hangsúlyai, a flegmasága, a csöndessége, a tempói, szünetei. Az ember azt sejti, hogy az ügynök halála semmi, de az ügynökné élete megérne három felvonást. És az Örkény egész társulata hozza a szokott formáját, kis szerepekben is jól átgondolt színészettel, Epres Attilával és Ficza Istvánnal. A vendég Molnár Áron nem egészen érten, inkább tűnik fiatalabb testvérnek, mint Biffnek, inkább látszik olyan kis mokány pukkancsnak, mint bolygó amerikainak, de vele sincs baj.

Senkivel nincs baj, csak a világgal, csak az elszaladó, értelmetlen életekkel. Nézzük, nézzük, de attól a miénk nem lesz sokkal értelmesebb.