ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
2017
<
MÁJUS
>


Petővári Ágnes színikritika, június 9.

Arthur Miller amerikai író Az ügynök halála című drámáját 1949-ben vetette papírra, rögtön elő is adták, nálunk, tíz évre rá, 1959-ben mutatták be Tímár Józseffel a főszerepben. Akkor, a Kádár János-i kötélkort fölváltó kemény diktatúrában más volt a mű aktuális mondanivalója, azt kellett kidomborítani, hogy a rothadó kapitalizmusban farkastörvények uralkodnak, s ezek a csúnya, haszonleső tőkések ott, az Egyesült Államokban csak kizsákmányolják az alkalmazottakat, kifacsarják munkaerejüket, majd a szemétre dobják őket, amikor már nem tudnak olyan hatékonyan dolgozni. A szívtelen amerikai eljárásmódra hegyezték ki a darab élét, lám-lám hogyan bánnak el az idősödő kisemberrel. Azóta több, mint hatvan év telt el, fordult a kocka, 2016-ban, Magyarországon mi is a kapitalizmust építjük, ennélfogva élvezhetjük a piacgazdaság „áldásait”, hazánkban is ezek a könyörtelen törvények határozzák meg a polgárok életét, ezért előtérbe került a dráma általánosabb érvényű mondandója.

Az egyik ilyen üzenet, amit sajnos, nap, mint nap érzünk, hogy bizonyos életkor felett az ember már nem számít embernek.  Amerikában, 1950 körül ez a korhatár hatvan év táján mozgott, nálunk ez most negyven év. Aki a negyedik X-én túl van, azt egyszerűen leírják, mert már öreg. A másik üzenet is örökzöld: a szülő és gyermeke között kialakult áldatlan viszony, amikor az apa a saját, be nem teljesült vágyait, álmait akarja fiaival megvalósíttatni. A fiúk eleinte zúgolódás nélkül hajtják meg fejüket a szülői akarat előtt, engedelmesen teljesítik az elvárásokat, később azonban szeretnének kitörni a rájuk erőltetett kényszerből, és kisebb-nagyobb veszekedések után, néha tragédiák árán, de kiszabadulnak a szorításból. Tehát ez a vonal is hihetetlenül időszerű Az ügynök halálának mondanivalója mostanság is naprakész, mert sokan járnak a főhős cipőjében, osztoznak sorsában, élik az életét, tapasztalják meg saját bőrükön tökéletes kiszolgáltatottságát. A nézők átérzik, hogy közülük bárki egyik pillanatról a másikra utcára kerülhet, és semmi perc alatt összeomolhat az élete. A drámában húzódik még egy mélyebb, rejtettebb pszichológiai gondolat is: ha valaki légvárakat épít, s közben szorgalmasan szövi eköré a hazugsághálóját, akkor az a valaki eleinte csak vergődik a maga gyártotta csomók között, majd a felfeslő szálak lassan a nyaka köré tekerednek, és előbb-utóbb megfojtják őt.

Arthur Miller drámájának a cselekménye rövid idő leforgása alatt pereg le a közönség szeme előtt.  Willy Loman feleslegessé válik, önbecsapásból, önáltatásból összetákolt élete kártyavárként hullik szét. Nem mer szembesülni a valósággal, felesége, Linda és nagyobbik gyermeke, Happy ugyan tovább játszaná a tökéletes, boldog családi idillt, de Biff, a kisebbik fia nem bírja már tovább az örökös hazudozást, fellázad ellene, és szemébe vágja a kegyetlen igazságot: semmi sem úgy van, ahogyan kifelé mutatják, mert minden hamis körülöttük, nem más, mint látszat.

Az előadást Mácsai Pál rendezi, és nem erőltet semmi olyasmit bele, ami távol állna vagy idegen lenne a darab szellemiségétől. A rendező nem töri a kezét-lábát, hogy a mű úgynevezett mához szóló üzenetét kibontsa, mert a szöveg hat, ezért nem kell különösebben érzékeny fül és szem ahhoz, hogy valaki meghallja és észrevegye a párhuzamokat. Nem a kiszipolyozó nyugati rendszer szörnyűségeit húzza alá, hanem ahogyan azt a – szociológia tudománya meghatározza – az úgynevezett diszfunkcionális, azaz nem a rendeltetésének megfelelően működő család torz viszonyrendszerére teszi a hangsúlyt. A díszlet – egyébként Kálmán Eszter munkája – hamisítatlanul „örkényes”. A háromsoros, fejenként négy, egymás mögötti nyitott ajtótokból álló játszótéren keresztül-kasul jönnek-mennek a szereplők. Az csupán a végén derül ki, hogy ezek ajtók, amikor bezárják őket. A díszletnek ez a mértani szabályossága jelöli, hogy életük milyen szűk keretek között mozog. A Loman házaspár és Biff meg Happy leggyakrabban csíkos, vagy kockás, netán egyszínű frottír fürdőköpenyben jár-kel, ritkán viselnek egyéb ruházatot, mindez az igénytelenségüket fejezi ki. A jelmezeket is Kálmán Eszter tervezte. Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád ütőhangszeres élő zenéje kiemeli a dráma fordulópontjait, nagy pillanatait.

Gálffi László formálja meg Willyt. Tőle megszokta és elvárja a közönség, hogy pazar alakítást nyújtson, és a most sem okoz csalódást. Máshogy játszik mindkét felvonásban, az elsőben csupán egy tétova, pizsamás, önmagában beszélő, tutyimutyi apóka, a másodikban ugyan megpróbál férfiként küzdeni, és nem tűrni tovább a sértéseket, de ezzel sem megy semmire, ezért inkább önkezével vet véget életének. Feleségét, Lindát Kerekes Éva viszi színre. Azt a férje és fiai között őrlődő asszonyt emeli ki a szerepéből, aki nem tudja, mivel tesz jót, ha tovább színleli a tökéletes jelent, vagy ha kilép a család Patyomkin falai mögül. Molnár Áron robbanásig feszülő indulattal személyesíti meg az imitált életből kitörő Biffet, Ficza István pedig a link, a színlelést már meggyőződésből vállaló Happyt elementáris erővel mintázza meg. Csuja Imrea példaképnek tekintett, álomképszerűen fel-felbukkanó Ben bácsit imponáló magabiztossággal kelti életre. Epres Attila a megértő szomszédot, Charley-t hibátlanul személyesíti meg. Howard Wagnert Dóra Béla, Stanley-t Novkov Máté, Bernardot Patkós Márton viszi fel a színre. A csábító sziréneket Kerekes Viktória és Kókai Tünde jeleníti meg.
Azt Az ügynök halálát láthatjuk, ami mélyen megérint bennünket, mert ez a produkció a mi vadkapitalizmusunk visszásságai mellett az apa-fiú viszony ellentmondásairól is szól.