ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Népszava|2016. jún 7. 05:45


Úgy meg lehet halni, hogy azt szinte észre se veszik, és megtörténhet, hogy nem hiányzunk senkinek, miközben nyomasztó örökséget hagyunk. Erről is beszél Az ügynök halála előadása, Mácsai Pál rendezésében, az Örkény Színházban.


Gálffi László nem végzetesen elgyengült embert játszik Az ügynök halála címszereplőjeként, az Örkény Színházban, nem olyat, mint amilyen Tímár József volt Arthur Miller darabjának magyarországi ősbemutatóján, a Nemzetiben. A produkcióról készült az első, teljes színházi előadást megörökítő magyar tévéfelvétel, de ennél ismertebb Keleti Éva híres fotója, ami a drámakötet címlapján is látható.

Érződik rajta, hogy a nagy színészt, aki már halálos betegen játszotta a szerepet, szinte a földre húzza az utazó ügynök szakmájának jelképe, két hatalmas bőrönd. Holott Keleti azt mondja, takarásban fotózta, amint próbálgatja, melyik bőröndöt bírja még egyáltalán el, soha nem játszott két bőrönddel. Ugyanakkor Párkányi Raab Péter, aki a Nemzeti Színház kertjébe szobrot készített Tímárról, állítja, két bőrönddel látott róla felvételt.

Lényegében mindegy is hogy volt, sokunkban az a romantikus kép rögzült Willy Lomanról, hogy formátumos, de erejét vesztett hős, aki elindul a halálba. Mácsai Pál rendezőként abszolút ellene megy ennek az elképzelésnek, amit rögtön már Kálmán Eszter díszlete is mutat, ami az üresség megtestesülése. Sok-sok ajtó, vagy akár csak azoknak a helye, perspektivikusan egymás mögött, tölti be a színpadot. Aminek elején van csak néhány szék, nincsenek bútorok, kellékek se nagyon, a bántó üresség, a katasztrofális űr tátong mindenütt.

Ugyanakkor a falak mégis leszűkítik a játékteret, szinte közvetlenül a színpad legelejére, egy elég keskeny sávba szorítva a színészeket, akik így meglehetősen közel vannak hozzánk, a szokásosnál jobban fókuszba kerülnek, amit segít Hamvai Kornél nagyon mai hangulatú fordítása. Az azonban érződik, hogy nem csupán a tér, hanem a darab szereplőinek lehetőségei is beszűkültek. Itt nincs perspektíva. Az sem véletlen, hogy a Loman családjához tartozókon a leggyakrabban háziköntös van. Nem nagyon lehet szabadulni attól, ami ebben a házban történt és történik. Ez az élethazugság háza.

Gálffi azt játssza, hogy a ház ura végig hazudta az életét. Kergette, és még a halála napján is kergetni próbálja a nagy álmot, amit a fiaiba is beletáplált, hogy viheti valamire, kiemelkedhet a többiek közül, elismert és gazdag lehet, és kényelmes megbecsültségben élhet. De nem és nem, ő csak a robotos ügynök, aki kényszerűen gürizik látástól vakulásig, kétségbeesetten próbálja törleszteni az adósságait, és amikor már nem is annyira a teste, mint inkább a lelke reménytelenül elfárad, még ki is rúgja az a fiatal főnök, akit gyerekkora óta ismer.

Mácsai rendezése nem érzeleg, nem akarja, hogy meghatódjunk. Azt akarja, hogy mi se tudjunk sírni, ahogy ez Loman feleségének sem sikerül férje temetésén. Azt akarja, hogy tisztán lássuk, ilyen kegyetlen farkastörvényekkel működik a világ. Mégis meg kellene valahogy megkapaszkodni. Szembenézni magunkkal és másokkal, nem hamis önképet építeni, hanem észrevenni, hogy a körülöttünk lévők mit gondolnak rólunk. Belenézni a tükörbe. Ebből következik egy okosan racionális játékmód, ami vaslogikával vezet el a tragédiáig. Ez némi szikársággal, szárazsággal, viszonylag kis érzelmi amplitúdóval is jár. Ez pedig a monotómia veszélyével. Pontosan látom, mi történik, de érzelmileg nem mindig érint meg.

Szeretném legalább valamennyire kedvelni Lomant, átélni borzasztó kiszolgáltatottságát, de ugyanakkor elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy én is lehetek ilyen elviselhetetlen szörnyeteg. Miközben nagyon jónak gondolom Gálffit, nehezen tudok azonosulni az általa játszott figurával, akiben alig fedezhető fel valami, ami elfogadható. Tordy Géza a Vígben formátumosabb embert, már-már hőst játszott. Koltai Róbert Veszprémben, Bodrogi Gyula a Tháliában, némiképp szánható kisembert. Jordán Tamás Szombathelyen inkább egy olyan kiszolgáltatottat, akin ridegen keresztülgázolnak. Gálffi pedig olyan férjet, apát, aki hozzátorzult az elfajzott világhoz, menthetetlenül deformálódott. És ez fölöttébb autentikus, érzelmileg mégis nehezen átélhető. Sokkal jobban, sőt remekül ment nekem az átélés az Örkény előző bemutatója, a Mesél a bécsi erdő esetében, amelyikben szintén szépen formálódó sárkányfogveteményeket láthatunk, de több bennük az esendősség, tetteik rémesek, mégis nevettetőek, groteszkbe fordulnak.

Miller darabjában több a reális, hiszen miközben formai szempontból a görög drámára is hajaz, modernkori tragédia. Ezért azt hiszem, hogy némiképp elavult szemlélettel, mégiscsak szeretnék megrendülni. És mivel az előadás tele van sikerült jelenetekkel, kiváló alakításokkal, valamelyest el kell fogadnom, hogy ezúttal ez tán nem is cél.
Kerekes Éva Loman feleségeként az örök alkalmazkodót, ha úgy tetszik, a megrögzött megalkuvót adja remekül. Ficza István Happy, az a fiú, aki mindhalálig megroppant apja mentalitásától, elnyomásától. Molnár Áron Biffként végül csak elhagyja a szülői házat, és ezzel némi esélyt ad magának. Csuja Imre Ben bácsiként a mindenben sikeres embert karikírozza, operett figurát teremt belőle, és ezzel azt jelzi, hogy ilyen nincs is. Epres Attila Loman barátjaként megtestesíti a jó szándékú tehetetlenséget. Patkós Márton Bernardja tökéletesen megfelel a kor elvárásainak, ő az, aki mindabba szinte magától értetődően belesimul, amibe a többieknek nem sikerül. Kerekes Viktória szeretője inkább pénzt akar, mint szerelmet. Szóval az érzések sok tekintetben redukálva.

A végén, ha nem is kolosszálisan, de valamennyire mégis megrendülök. Loman, hogy öngyilkossága előtt azért nyomot hagyjon, magokat ültet a kertben. Ez általában a színfalak mögött szokott történni. Mácsai földet hozat a színpad elejére, ebbe szórja a kirúgott ügynök a magokat, és riadtan összekapaszkodva, ezen tapos óvatosan egyengetve az ágyást, a feleségével és Happyval. Átgázol az ágyáson és csaknem rajtuk, Biff, egyértelműen jelezve, hogy ő már nem vállal közösséget velük. Loman ezután megy ki és csukja be maga után csendesen az ajtót. Kisétál az életből. Nincs kocsi csattanás, hogy halljuk, így pusztítja el magát. Észrevétlenül semmisül meg. Fel sem tűnik a halála. Egyszer csak nincs, és nem hiányzik senkinek. És ez, szép, új korunkban, mégiscsak tipikusabb, mint amikor még beleroppantunk a hős halálába.