ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Januári előadásainkra november 18. szombat 13 órától vásárolhatnak jegyeket.
Petővári Ágnes, 2016. február 1.

Mikó Csaba neve nem ismeretlen a színházba járó közönség előtt. Közreadott abszurd színdarabot, sufnidrámát, több emlékszimfóniát. Nem csupán a korosabbak figyelmére számít, hanem a fiatalabbakéra is, mesejátékokat, gyermek-és ifjúsági regényeket is alkotott. Apátlanok című darabja 2013-ban megkapta a Legjobb Magyar Dráma-díját, ennek ellenére először nem hazai együttes tűzte műsorára, hanem német: a Theater Regensburg társulata Leopold Lippold rendezésében adta elő német nyelven magyar felirattal aKortárs Drámafesztivál keretén belül 2014. november 28-án, Budapesten aJurányi Produkciós Inkubátorházban. Az Örkény István Színházban pedig most, január 15-én volt a premierje.

A közelmúlt történelméről mindig izgalmas és bizony a feladatok feladata írni. Ez igaz akkor is, ha olyan szerző veti papírra az „opuszt”, akinek saját emlékei vannak, aki az események tanúja és alakítója volt, vagy csak a partvonalukon mozgott, és bizony akkor is roppant nehéz regényt, vagy drámát létrehozni, ha valaki csupán kamaszként élte át ezeket a pillanatokat. Neki viszonylag könnyebb a helyzete, mert felülről, valamelyes történelmi rálátással nézheti az akkor bekövetkező fordulatokat, és szólhat róluk. Mikó Csaba ez utóbbi szerzők közé tartozik. Az 1988-89-ben, és az utána jövő 20 esztendő történéseit jobb, vagy baloldali nézőpont szerint többféleképpen szokás nevezni. A rendszerváltás meghatározás a középút, mert olyan semleges. Szokták még rablás- vagy gengszterváltásnak, visszarendeződésnek is hívni. Mikó Csaba színműve ebbe a névvitába nem megy bele, hanem a „politikailag korrekt” rendszerváltás névvel illeti. Nem taglalja annak mozgatórugóit, lefolyását, torzulását, kisiklását, csak mindezeknek a fordulatoknak jó és rossz, segítő és ártó következményeit mutatja be. Ez jogos, mert nem dolga az oknyomozás meg az állásfoglalás, ugyanis az Apátlanok nem dokumentumjáték, hanem dráma, ami a színház formanyelvén ábrázol társadalmi folyamatokat, vet fel bizonyos kérdéseket, amikre ki-ki a maga vérmérséklete, hovatartozása szerint válaszolhat. Ennek megjelenítésére nincs is alkalmasabb közeg – ahogyan a szociológia mondja – a társadalom legkisebb sejtjétől, azaz a családtól. Az Apátlanok vezetéknév nélküli hét tagú famíliája, hasonlít Fejes Endre Rozsdatemetőjének híres-hírhedt Hábetler családjára. Mintha rokonok lennének. A számmisztika szent számával azonosan hét szereplője van a Mikó-színműnek, és hét képből is áll, családi összejövetellel kezdődik és az apa temetésével végződik, ami keretbe foglalja a történetet.

Az Apátlanokban minden az APA körül forog, felesége és gyermekei úgy idézik szavait, mint a Biblia örök igazságait. Zseniális dramaturgiai megoldás, hogy ez a pater familias fizikai valójában nem tűnik fel, csak egyfolytában hivatkoznak rá és sűrűn emlegetik. Az örök álmodozó, nagyra, szépre törő Apa mindig belefog valamibe, mert most lehet, elvégre szabadság van, de nem tud kitörni a régi sémákból, megrögzöttségekből, ennél fogva semmi sem sikerül neki, szent meggyőződése, fiai, lányai utódai majd megvalósítják mindazt, ami neki nem jött össze. Nem fogja föl, hogy lehetetlen vállalkozás ó posztóra új foltot rakni... Az Anya egyszerű, becsületes asszony, ő bizony nem törődik a világ száz bajával, a ’főzés-mosás-takarítás’ napi rutinja meg a csemetéi kitöltik hétköznapjait, különös módon ragaszkodik beteg gyermekéhez, Josához, és elhalmozza szeretetével. Josa szintén nincs a színen, de állandóan beszélnek róla. Mind az öt utód tipikus figurája a rendszerváltást követő időnek. Legidősebb fiúsarjuk a heves vérmérsékletű, 77-ben született Tomi. Nem találja a helyét, már nem lehet az ’ancien régime” rendje szerint dolgozni és élni, szemlélni a dolgokat, a nagyobb felelősséggel, odafigyeléssel járó másfajta rendszerben is idegenül mozog. Ezért vagdalkozással, hangerővel pótolja hiányosságait. A csinos, művészambícióval megáldott Doda 1980-ban jött a világra. Neki már elvárásai vannak, maga sem tudja, mit akar, de nem tehetséges annyira, hogy vigye valamire, végül a gazdag férjfogásban találja meg a kilátástalanságból kivetető útját. A következő leszármazott a 81-es Laci. Ő már belekóstolt a „kapitalizmusba”, és úgy véli, neki is kijár, sőt mi több, joga van kevés, vagy éppen semmi munka nélkül fejedelmi módon élni. Okoskodik, ügyeskedik, de minden tudománya kimerül abban, hogy becsapja az embereket. Ez alól a nővére sem kivétel, elúsztatja Doda vagyonkáját, végül a börtönben köt ki. A csúnyácska Feszter leányzó 1986-ban érkezett a családba. Ő minden általa vélt igaz ügynek védelmére kel, mindig harcol valamiért, hol az állatok jogaiért, hol az őserdő fáiért, hol a hajléktalanokért. Az utolsó fiú, Simon 87-ben látta meg a napvilágot. Ő már ízig-vérig a rendszerváltás terméke. Nem akar semmit, lógatja a lábát, összes tevékenysége kimerül telefonjának nyomkodásában, mindenre csak fél füllel figyel oda. Mondhatnak neki bármit, minden lepereg róla.

Az Örkény társulata most is a topon van, tudásuk legjavát adják, és minden kritikát kiálló módon jelenítik meg ezeket a karaktereket. Az Anyát Kerekes Éva kifogástalanul alakítja. Egyszerre tud megértő, szerető, gondos és figyelmes is, de ha kell, akkor erős és odamondogató lenni. A nagyhangú szájhős Tomit Nagy Zsolt hibátlanul kelti életre. A szép, ámde hiszékeny, butuska Dodát Tenki Réka remekül személyesíti meg. A fellengzős, időnként idegesítő Lacit Polgár Csaba imponáló magabiztossággal formálja meg. Takács Nóra Diána a Kádár-korszak mozgalmárnőinek egyfelé nézésével, sutaságával viszi fel a színre Fesztert. Patkós Márton az y ,vagy z generációs Simont derekasan helytállva játssza. Boros Lőrinc többszintes, rajzolt díszletei ennek az átlagcsaládnak a lakóhelyét idézik. A konyhafelszerelés meg szobabelső, a nappali és a hálóhelyiség elemei mind egy szálig olyanok, amik elengedhetetlenül szükségesek, semmi flanc nincs bennük. Izsák Lili korhű jelmezei visszaadják ez elmúlt évek divatját.

Gáspár Ildikó rendezi az Apátlanokat. Úgy építi fel az előadást, hogy az nem szájbarágósan, nem didaktikusan magyarázza el a nézőknek, hogy mit kell érteniük. Nem mondja meg nekik a „tutit”, felnőttként kezeli őket. Akinek van füle a hallásra, az úgyis hallja, amit kell. És ez így van jól, így helyes.