ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Modern királyfi

 

Fidelio, 2014. március 20., Várhegyi András

 


 

Polgár Csaba főszereplésével mutatja be az Örkény Színház Shakespeare egyik leghosszabb és legtöbbet játszott darabját, a Hamletet. A művész áprilisban utoljára játssza másik címszerepét, a Peer Gyntöt. Új szerepek elsajátításáról és a régiek elengedéséről kérdeztük. INTERJÚ

 

 

Mácsai Pál korábban úgy nyilatkozott, azért mertek a Hamlethez nyúlni, mert Polgár Csaba megérett a szerepre. Te is így érzed? Milyen előszobák kellettek?

Nem tudom, hogy megértem-e. A rendező vagy az igazgató dönti el, hogy kit képzel el egy szerepre. Nyilván fontos, hogy bíznak benned, hogy veled akarják megcsinálni. Bagossy Lászlóval [az előadás rendezője - a szerk.] már ismertük egymást, többször dolgoztunk együtt. Folyamatosan fejlődik a színész, szerepről szerepre, de amikor elkezd próbálni valamit, mindig legelölről indul a munka.

 

 

Egy Shakespeare-klasszikus esetében hogyan tudsz elvonatkoztatni az elődök játékától, hogy a saját hangodat találd meg?

Létezhet egy általános kép a Hamletről, de én viszonylag kevés feldolgozását láttam. Összesen talán kettőt: Nekrosius Hamletjét és a Zeffirelli-félét. Nincs tehát a fejemben egy nagy csapat, akik előttem eljátszották, nem kísérget az árnyékuk, és emiatt szerencsére nem érzek görcsöt, hogy ilyen vagy olyan ne legyek.

 

 

Mi jellemzi Bagossy László rendezői munkamódszerét?

Minden előadásának sajátos esztétikája van. Ez kiad egy olyan rendszert, amelyben a történet végbemegy. A legfontosabb, hogy ez érthető legyen. Ezen túlmenően viszonylag nagy szabadságot ad a színészeknek, teret enged a kísérletezésnek. Amikor aztán összeáll ez a bizonyos rendszer, az egész, akkor lehet igazán érezni a hangsúlyokat, hogy hol lehetne még finomítani, vagy merre érdemes továbbindulni.

 

 

Benned ilyenkor mennyire dolgozik a rendező?

Azt hiszem, színészként függetleníteni tudom magamat ettől. Időnként előfordul, hogy megbeszélünk lehetséges utakat, de ilyenkor elsősorban a szerepemre koncentrálok. Az nem vinne jó irányba, ha elkezdeném én is rendezni az előadást. Bagossy Lászlónál általában kérdőjel van a mondat végén, még akkor is, ha amúgy eléggé biztos abban, amit gondol. Bátran intéz kérdéseket felénk, nem próbálja azt mutatni, hogy minden készen van.

 

 

A szerepformálásban segítségedre van a rendezői tapasztalatod?

Utólag szoktam észrevenni, hogy amikor én rendezek, akkor ezt meg ezt kérem, aztán amikor nekem kéne azt produkálni, pont a fordítottját csinálom. Talán, ha jobban figyelnék rá, akkor profitálhatnék valamit a rendezői tapasztalatokból, de amúgy nem szoktam fölülvizsgálni magam.

 

 

Shakespeare-t már magad is rendeztél. Sok munka van abban, hogy ezek a darabok ma is érvényesen tudjanak megszólalni a színpadon?

Az egyik legfontosabb a fordítás, a nyelv használata. Egészen mást jelen Hamletet Arany János fordításában játszani, mint Nádasdy Ádáméban, amit mi használunk. Ez egy mai fordítás, amely vállaltan próbálja közelíteni a történetet a mához. Az is fontos kérdés, be lehet-e mutatni teljes egészében egy ennyire komplex darabot, elbírja-e a néző ezt a verbális súlyt. Természetesen nem véletlenül maradtak fenn ennyi ideig ezek a darabok, ma is jól működnek és nem kell különösebben hozzájuk nyúlni. Annyira erős a magjuk, annyira koncentráltan foglalkoznak egy problémával, hogy nem is nagyon hagyják magukat szétbombázni.

 

 

Számodra mi a legizgalmasabb Hamletben?

Érdekes, hogy valahogy mindig kicsúszik ez a szerep az ember kezei közül. Számos irányban el lehet indulni vele. Rögtön itt van az őrület-problematika, hogy vajon tényleg beleőrül-e az apja által rápakolt feladatba, hogy bosszút kell állnia érte. Arról van-e szó, hogy van benne valamiféle gát, hogy embert öljön, vagy az egész egyszerűen csak időhúzás, nyafogás, vagy arról van-e szó, hogy egyszerűen nem tud azonosulni ezzel a szereppel?

 

 

Szaporodnak a saját rendezéseid is, legutóbb Berlinben mutattátok be a Válasszunk párt! című előadást.

Ezt az előadást itthon készítettük, öt napot töltöttünk el kint, Németországban. Előtte Münchenben csináltam egy Julius Caesart, kinti színészekkel. A kinti munka izgalmas volt, de nagyon nehéz, hiszen más a kultúra, mások az emberek, a humor például egészen eltérő rugóra jár kint.

 

 

Az előadás egy pontján horogkeresztes lufikat adtok át a közönségnek. Eltérően reagáltak a német és a magyar nézők?

Itthon minden további nélkül elfogadták a lufikat, míg kint nem, hiába próbálta Terhes Sándor rátukmálni a nézőkre, éles elutasításba ütközött. Ez játéknak tűnhet, de közben fontos elgondolkodni azon, hova vezethet ez, és hogy a való életben is minden így működik. Ha egy lufira van felfestve egy horogkereszt, akkor azt könnyebben elvesszük, de hol van ennek a határa? Minden eszme eladható, ha megfelelően van csomagolva? A lufi ártatlannak tűnik, de végül mégiscsak horogkeresztet lobogtatunk.

 

 

A cím egy érdekes asszociációs játékot is rejt, a Nemzeti párválasztót is eszünkbe juttathatja. Van ebben némi provokálás a részetekről?

Minimális. Az eredeti cím, a Délszaki éj azt gondoltuk, lehetetlen, hogy bárkinek is mondjon valamit. Az előadásban Italian night-ként hangzik el, de azt se találtuk elég jónak, úgyhogy közösen kezdtünk el kutakodni, aminek ez lett az eredménye. Persze, ez is valami fricskaszerű, lehet így is-úgy is érteni, mindenkinek jusson eszébe róla az, amit akar.

 

 

Talán nem véletlen, hogy legközelebb április 6-án, pont a választások napján lesz látható az előadás a Jurányiban.

Persze. Ha már úgyis választások vannak, nekünk pedig van egy ilyen előadásunk, akkor miért ne?

 

 

Nem sért kampánycsendet?

A Heti válasz cikkébe is bekerültünk az előadással, a komondor-szál miatt vették elő, de ebben a helyzetben ez egyszerűen arról szól, hogy bizonyos emberek megtehetnek olyan dolgokat, illetve kiderülhet róluk olyasmi, amelyek ellenére még hosszú ideig ugyanúgy ott ülhetnek a parlamentben. Ennek szerintem semmi köze a politikához, ez az emberekről és döntésekről szól - és nagyon sokat elmond a közegről, amiben élünk.  A darab amúgy 1930-ban íródott, és csak sajnálni tudom, hogy ez ma ennyire hangosan szólal meg, de hát ebben élünk, ezt sikerült kikaparnunk magunknak majdnem száz év leforgása alatt. Nem kampányolunk senki mellett, inkább a butaság ellen.

 

 

A szerző, Ödön von Horváth azt mondta a darabról, a politizáló tömeg ellen írta. Te a politizáló tömeg ellen rendezted?

Az alapgondolat az, hogyan hagyhatják az emberek, hogy így feleméssze őket az ostobaság. Úgy látom, nálunk itthon nagyon is jellemző, hogy olyan mértékben van jelen az életünkben a politika, amely a családokon belül már problémát jelent. Ez nonszensz. Egy egészséges társadalomban a politikusok belátják, hogy nem a tömegek vannak értük, hanem ők vannak azért, hogy a tömegek megfelelő életszínvonalon éljenek, és működőképes legyen az egész szerkezet. Nagyon nagy gond, hogy nálunk szereptévesztésben élnek a politikusok, azt gondolják, hogy mi dolgozunk értük. Közben meg azt látom, hogy amit művelnek, az egy hatalmas színházi előadás.

 

 

És ha egy színész politizál? A HOPPartból Barabás Richárd - aki az általad rendezett Korijolánuszban is látható - aktívan részt vesz a politikában. Ezt előtte megbeszélte a társulattal?

Igen, a futó előadásokban játszik, újat nem próbál, ha jól tudom. Én nem tudnék színészként odaállni egy párt mellé, de ez Ricsi döntése volt, mi pedig tudomásul vettük.

 

 

Hamlet a darabban a színházat használja fel, hogy bizonyítékot szerezzen a király bűnösségére. A színház tehát ilyen célra is felhasználható?

Persze, én naivul hiszek benne. Hogyha igazán jó egy előadás, akkor azt megérzi a bőrén az ember, akár pozitív, akár negatív formában. Nem is az a lényeg, hogy rá tudunk-e ujjal mutatni valakire, hanem inkább az, hogy tudunk-e erre az eseményre időt szakítani. Jobb háromszázan ülni egy helyen, és közösen átélni valamit, mint egyedül egy doboz előtt.

 

 

Hamlet a mindennapjaidban átveszi Peer Gynt helyét, amelyet áprilisban játszol utoljára, utána lekerül az előadás a repertoárról. Készen állsz, hogy elengedd?

Az ember ilyenkor próbálja valahogy húzni a dolgot, de nem lehet. Nem tudom, milyen lesz, ha leveszik, de ha egyszer lekerült, akkor nincs többé és pont. Persze, ez nyilván nem ilyen egyszerű, a mai napig találok benne újat. Ennél is annyira jó az anyag, hogy amikor egy hónapban kétszer négy órát foglalkozhatok ezzel a szöveggel, az felér egy jó terápiával. Aztán a színész a szerepet viszi tovább magában, a mondatok az övéi maradnak, és csak rajta múlik, hogy mire használja, tanult-e belőlük valamit. Aztán majd jön valami új szerep.