ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Bevált újratervezések - a Népszabadság interjúja Pogány Judittal

 Szemere Katalin| NOL| 2014. február 23.


Interjú: Pogány Judit Kossuth-díjas színésznővel

 

Semmivel sem lehetne rávenni Pogány Juditot arra, hogy újra beálljon (akárha önkormányzati) képviselőnek, mint a kilencvenes években. A Kossuth-díjas színésznőt filmes és valós újratervezésről, oda- és oda nem figyelésről kérdeztük. A beszélgetésből az is kiderül, hogyan kell ascherül gondolkodni és mi az a pogánykodás.

 

 

Miért az Örkény Színház művészbüféjében tartja a Kossuth-díját?

Úgy éreztem, nem kaptam volna meg ezt a díjat, ha nem leszek az Örkény Színház tagja.Mácsai Pál volt az első, aki elkezdett figyelni arra, hol tartok a pályámon, mi van mögöttem, és hány éves vagyok. Már korábban is láthatta volna ezt a szakma, akár 1996-ban, mikor az Elnöknőket bemutattuk. Elég harsány siker volt, nekünk, színészeknek és Ascher Tamás rendezőnek is. A Hekuba-díjat is megkaptam érte, valamint Csákányi Eszterrel és Szirtes Ágival mindhárman elnyertük a legjobb női alakítás díját. 1987-től, amikor érdemes művész lettem, több mit húsz év telt el a pályámon komolyabb visszajelzés nélkül. Mikor már mindenki a környezetemben megkapta ezt a díjat, a nálam 10-20 évvel fiatalabbak is, akkor átfutott a fejemen, hogy valamit elronthattam. Aztán rájöttem...

 

 

Mire?

Az volt a baj, hogy aránylag fontos pillanatban eljöttem Kaposvárról. Sokáig kihatott ez a hűtlenség. Tulajdonképpen sosem bántam meg ezt a döntésemet, mert elkezdett felbomlani az a fajta társulati lét, együttgondolkodás, amelyet korábban ott megéltem. Nem azt mondom, hogy rossz lett, hiszen később is csodás előadások születtek, de mindenképpen megváltozott. Azok az emberek, akikkel sok-sok éven át együtt dolgoztunk, együtt gondolkodtunk, elkezdtek szétszéledni. Én, aki élek-halok Babarczy Lászlóért, felmondtam a már aláírt, következő évi szerződésemet. Pedig olyan csodálatos előadást köszönhetek neki, mint Molnár Ferenc Liliomja. Julika benne van abban a két szerepben, amelyet ma is jónak látok, ha megnézem felvételről.

 

 

Mi a másik?

Szép Ernő Patikájában Kati, a cselédlány – Ascher Tamás diplomarendezésében. A legtöbb szerepemet, ha megnézem, megőrülök. Miért így csináltam, miért nem szólt a rendező, hú, itt milyen szörnyű vagyok… szóval Babarczyt rajongásig szerettem, de annyira fájt egy vita vele, hogy úgy éreztem, el kell jönnöm. Ráadásul ostobaságokon vitáztunk. Ő Újvidéken dolgozott, a főrendezőnk állandóan Budapesten volt, a gazdasági igazgató szintén a fővárosban, tehát vezető nélkül működött a színház. Éppen rendeztem egy gyerekelőadást, és ugyanaz a két ember játszotta benne a főszerepet, aki párhuzamosan Mohácsi Jánosnál is próbált egy stúdió-előadásban. Mivel mindkét színész beteg lett, felhívtam Babarczyt, hiszen két darabot próbálva esélyük sem lett volna meggyógyulni, ráadásul készültünk egy fesztiválra a Koldusoperával – szintén az ő főszereplésükkel. Ő viszont azt mondta a telefonban, nincs semmi baj, ha lenne, azt ő más forrásból tudná. Biztosan csak én nagyítom fel az ügyet, megint kavarok. Nem egészen ezeket a szavakat használta. Mondtam, jól van, Laci, akkor szervusz, öt perc múlva leadtam a titkárságon a háromsoros felmondásomat. Úgy jöttem el Kaposvárról, összesen 27 év után, hogy szépen lassan kikopok a pályáról. Egy öregedő színésznő már minden társulatnál teher, egyre kevesebb szerep adódik, és egyre nagyobb gond, hogy munkával kielégítsék. Aztán amint szabadúszó lettem, Gaál Erzsi hívott egy Werner Schwab-darabba, a Népirtás, avagy nem funkcionál a májam címűbe. Nem sokkal később Ascher Tamás ugyanennek a szerzőnek a művébe, az Elnöknőkbe kért fel. Később a Játékszínben is játszottam két produkcióban, utána a József Attila Színházban több produkcióban, végül jött az Örkény, ahol azt érzem: „íme, hát megleltem hazámat”.

 

 

Az Örkényben gyakran dolgozik együtt Ascher Tamással. Más közegben is működik a Kaposváron megszokott „egy szóból értés”?

Ő is alakult, de összeszoktunk annyira, hogy egymást megértjük akár egyetlen szóból. Érzem a stílusát, hogy mit akar, rettenetesen szeretnék neki megfelelni, és ugyanolyan intenzitással ordít rám, ha nem tetszik neki valami, mint fiatalabb koromban Kaposváron. És ez nagyon jó.

 

 

Sokat kínozta?

Pogány Judit az Elnöknőkben (Katona József Színház)− Imádom, ha kínoz. Sok-sok történet szól arról, hogy régen Ascher ellen fellázadt egyik-másik társulat, mert kemény és gyakran gúnyos megjegyzéseket tesz a színészekre. Egy megbeszélés szórakoztató, jó poénokat mond, de akiről beszél, az megsemmisül. Mindig azt terjesztettem: meg kell tanulni ascherül gondolkodni és dolgozni. Ha keményet mond oda nekem, kikaparom belőle, ami hasznomra van, a többi meg nem érdekes. Tőle a bántás is elfogadható: ugyanakkorát nevetek azon is, mikor engem agyonnyom, mint mikor másokat gúnyol. Imádom, ahogy van – tetőtől talpig.

 

 

Mi a különbség az ascherül dolgozni és a pogánykodás között?

A pogánykodást Babarczy találta ki, amikor a Liliomot rendezte. Túlmozgásos ember vagyok, így hetvenéves korom tájára sem sikerült lehiggadni, nyugodtabban viselkedni. Mindig belódul a kezem, bezavar. Tehát 1983-ban próbáltuk a Molnár-darabot, és Babarczy Lászlónak nagyon pontos elképzelése volt Julikáról. Mikor nem úgy pillantottam fel Liliomra, ahogy szerette volna, fejbe vert, és rám üvöltött: ne pogánykodj nekem! Hajszálpontosan tudtam, ez azt jelenti, hogy ne kezdjek el „játszani”, csak nézzek egyszerűen felfelé. A pogánykodás a túlmozgás, az affektálás, a csicsergés és a fölösleges túlrezgések keveréke. Végül „befegyelmezett”, pontosan úgy játszottam, ahogy ő szerette volna, ettől tetszik ma is.

 

 

2013-ban nagy siker volt az Újratervezés című kisfilm, amelyben ketten játszottak Kovács Zsolttal. Mi volt a legnagyobb újratervezés az életében?

Végső soron, megint azt mondhatom: amikor elszakadt bennem valami, és eljöttem a Csiky Gergely Színházból. Akkor már másfél éve Somogy megyéből vezettem a budapesti lakásunk háztartását. Hetente négyszer-ötször tettem meg az utat a két város között. Ráadásul, abban az időben önkormányzati képviselő is voltam Kaposváron. Tulajdonképpen, nem tudtam elképzelni, hogy én valaha eljövök onnan. A következő nagy változás az lett, mikor szétköltöztünk a férjemmel, Koltai Róberttel. Az egyedüllét nagyon bevált, szeretek egyedül élni.

 

 

És a kisjátékfilmbe könnyen belevágott?

Nem ez a legnépszerűbb filmes műfaj, ráadásul, egy idősödő pár forgalmi civódásának melankolikus történetében játszottak. Az Újratervezés rendezője, Tóth Barna volt az a kisfiú, aki az Eldorádóban az unokámat játszotta. Ma már többgyerekes családapa, kész filmrendező. Már a forgatókönyv nagyon tetszett, a téma, az ötlet, a stílus. Szerettem, ahogy instruált, pontosan tudta, hogyan akar sűrítve megmutatni sorsokat. Tizenkét percesre vágta a filmet, és ennyi idő alatt mindent el kell játszani. Nagy sikerünk van vele, bár általában tényleg nem játszanak a mozik kisfilmeket. Sorozatban jöttek az SMS-ek, a gratulációk, amikor Barna feltöltötte a netre az Újratervezést, hogy lássák, akiket érdekel. Nem beszélve arról a rengeteg díjról, amit nyert a film.

 

 

Mivel lehetne rávenni önt, hogy újra politizáljon? Legyen újra képviselő?

Szerintem semmivel, annyira nem tudok kompromisszumot kötni, és okosan viselkedni, ahogy politikusnak illene. Előképzettség nélkül, a politikai vonalon lévő barátságaim kapcsán tanultakra hagyatkozva harcoltam a kilencvenes években. Például a Petőfi Sándor Általános Iskola tanári kara keresett meg. Mert bár soha nem volt egyházi iskola a Petőfi, a vezetők át akarták adni a veszprémi püspökségnek. Levelezéssel, videofelvételekkel bizonyították, hogy a jogi utat nem tartották be. A veszprémi püspökség például már felméréseket készített az iskolában, holott az iskolaszéket nem hívták össze, és a tanári kart sem értesítették a várható profilváltásról. A bizottsági ülésen egyedül kezdtem védeni az iskolát, de több képviselő is mellém állt, végül győztünk, csak bekerült a választható tárgyak közé a hittan. De tudok példát mondani a színházból is. Bár szakmailag nagyra tartották a kaposvári műhelyt, még júniusban sem volt meg az éves költségvetésünk. Nem a következő évre szóló, hanem az az évi! Babarczyt gyakorlatilag hazardírozásra kényszerítették. A város szerette volna átvenni az intézményt a megyétől, mert büszke akart lenni rá, de pénze nem volt a fenntartáshoz. A megye viszont megsértődött, hogy el akarják venni tőle. Nekünk a közös fenntartást kellett volna kiharcolnunk. A közgyűlésre eljött Babarczy László, Ascher Tamás, sőt a gazdasági igazgató is. A város először nem szavazta meg a költségvetést. A második kör négyórás vitával indult, én utolsó felszólaló akartam lenni, így is lett. Tudom, hogy a hozzászólásom lázas, és kemény lett. Példákat mondtam rá, hogy mi mindent köszönhet Kaposvár a színháznak, és hogy ne csak a pesti vendégjátékokon feszítsen nyakkendőben a város vezetése, hanem most, amikor áldozni kéne érte valamit, hát tegyék meg. Egy pedagógus képviselő átállt hozzánk, és megszavazták a költségvetést. Nagy esemény volt ez akkor.

 

 

Még mindig nem értem, miért mondja, hogy nem lenne alkalmas politikus?

Mert ma már nincs miért harcolni. Akkor még naivabban álltam neki. Sok barátom volt, akik miatt felelősséget éreztem. Mikor megkérdezték: miért kell ez egy színésznek, mindig azt feleltem: ha mindenki megfigyelő állásba helyezkedik, akkor ki fogja csinálni? Ma már keserűbb, pesszimistább ember vagyok, nem tudom a régi lázzal felfogni a kérdéseket. A kisebb ügyekben ma is képes vagyok harcolni, de az energiám már nem a régi. Most ha szabadidőm van, megyek az unokáimhoz.

 

 

2008-ban, mikor a kaposvári városvezetés harcot indított az akkori színházvezetés ellen, azt üzente a társulatnak: maradjanak együtt, mert az együttlétben erő van, vigyázzanak magukra és a falakra, mert azokban benne van a régi szellemiség, az elmúlt idők öröksége. Azzal, hogy szétszéledt a társulat, új vezetés új koncepcióval működteti a színházat, mennyire őrizték meg a falak ezt a szellemiséget?

Akkor üzentünk többen is, mikor még hittünk abban, hogy lehet még harcolni. Azért írtam ezt, mert úgy gondoltam, bár eljöttem onnan, nem bombázható szét az a hit, értékrend és együttgondolkodás, ami miatt a végsőkig ragaszkodtunk Kaposvárhoz. Ha minden megváltozik egy színházban, akkor pont fele idő alatt tüntethető el az értő közönség, mint amennyi idő alatt mi kineveltük. Sőt, az értő része is langyossá válhat. A váltás óta nem ugyanaz a szellem uralkodik a színházban. Ezzel nem embereket minősítek, lehetnek még ott jó színészek, rendezők. Az erő és a cél megváltozott. Azt hiszem, most szakmailag kell erősnek lenniük, jó előadásokat létrehozniuk. Nem hiszek abban, hogy az a harc, az a mentalitás újraéled, ami működött abban a történelmi helyzetben, mikor ott éltünk. Ráadásul, más ma a társadalom, a politikai szemlélet, mások a feladatok, a feltételek és az elvárás is.

 

 

A rendszerváltozás előtt is más volt a politikai helyzet a színházon kívül, mint a színházon belül.

De akkor volt egy nagy közös ellenség, és egységes volt a szakma. Mára annyifelé vágtuk az értékrendünket, a szellemiségünket, a hovatartozásunkat, ahányfelé csak lehetett. Nincs összefogás, nem lehet és nem akarunk együtt harcolni valami ellen. A színházi szakma és általában a művészet nagy közös együttgondolkodásának vége. Ezt nem lehet újraéleszteni. Ez már a múlt. Szigetek vannak, és az igazán jó szigeteket kell őriznünk, védenünk, amíg csak lehet.

 

 

Infó: A cikk eredeti változata a 2014.02.22-i Népszabadságban olvasható.