ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Pályakezdő színészek, akik kitűntek - Interjú Ficza Istvánnal és Rétfalvi Tamással

Heti Válasz, 2013.11.08., szerző: Kézdi Beáta

 

 

2012-ben végeztek az egyetemen, és Budapest két közkedvelt színházában kezdhették pályájukat. Fiatal koruk ellenére az idei Vidor Fesztiválon a Vaknyugat című előadással megosztva elhozták a legjobb férfialakítás díját. A „korán" jött sikerről, az Alföldi Róberttel való közös munkáról és a fiatal színészek lehetőségeiről kérdeztük Ficza Istvánt és Rétfalvi Tamást.

 

Jöttek a telefonok, felkérések különböző rendezőktől miután sokat tapasztalt kollégáik elől elhozták a legjobb férfialakításért járó Arlecchino-díjat?

Rétfalvi Tamás: Nem nagyon. Persze a kollégák is, és a színházigazgatóm, Bálint András is gratulált, de egyébként nem történt semmi különös. Persze örül az ember egy díjnak, ugyanakkor el is gondolkodhat azon, hogy ilyen fiatalon már megkapta. És ezzel együtt lehet rossz érzése is, de mi nem csináltunk nagy ügyet az egészből, csupán örültünk.

 

Számítottak arra, hogy elnyerik a díjat? Nem jött túl korán?

R. T.: Váratlanul ért minket az elismerés, mert nem úgy indultunk a fesztiválra, hogy díjat fogunk onnan elhozni, de nem érzem úgy, hogy túl korán jött az elismerés, mert rengeteget dolgozunk ezzel az előadással, nagyon sok energiát öltünk bele. Szűk egy hónapunk volt a próbákra és minimális pénzből hoztuk létre a Vaknyugatot.

Ficza István: Bizonyos értelemben nem jött korán a díj, hiszen már 30 éves vagyok. Igaz, hogy hivatalosan nemrég kezdtem a pályát, hiszen negyedszerre vettek fel az egyetemre. De előtte sokat stúdióztam. Ez a díj egyértelmű visszajelzés volt az élettől, a szakmától, hogy érdemes volt befektetni a pályába ennyi évet és energiát.

 

Diplomázás után elég kevés fiatal színész mondhatja el magáról, hogy Gothár Péter rendezésében Alföldi Róbert mellett játszhat. Hogyan élték meg pályakezdőként azt, hogy egy szinte állandóan címlapon levő kollégájukkal, éppen egy botrányokkal övezett időszakban próbálnak, játszanak együtt?

R. T.: Nagyon összetett helyzet ez, de mégis nagyon egyszerű. Ezt a darabot, pár jelenet kivételével tényleg töviről hegyire ismertük Istvánnal, mivel az egyetemen dolgoztunk vele. Amikor megkaptuk a feladatot, dolgozott bennünk a bizonyítási vágy, éreztük, hogy nagy falat, és nagyot is akartunk harapni, ami sikerült is. Utólag volt osztályfőnökünk, Máté Gábor is nagyon elégedett volt a munkánkkal. Amikor a Kultúrbrigád megkeresett minket a McDonagh -gyakorlatok című vizsgaelőadás után, hogy csináljuk meg a Vaknyugatot, ragaszkodtunk Gothár Péter rendezőhöz. A szervezők rábólintottak, megkeresték Gothárt, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy Welsh atya szerepét Alföldi játssza el, akit majd ő felkér. Igazából nem akartuk elhinni, hogy ez az egész tényleg létrejöhet. 

F. I.: Diploma előtt valódi döbbenetként ért minket, hogy mindenki készen áll a munkára, és novemberben kezdődik az olvasópróba.

R. T.: Jól esett, hogy Péter bízott bennünk.

 

Milyen volt a közös munka Alföldi Róberttel?

R. T.: Érdekes volt. Miután nagyon keveset tudtunk próbálni, ezért azt lehetett érezni, hogy ő komolyan figyel és próbál „felzárkózni” hozzánk, hiszen mi már másodjára dolgoztunk az anyaggal. Nem beszéltünk sem akkor sem pedig azóta a Nemzeti Színházról. Ha együtt vagyunk, inkább csak dolgozunk, vagy éppen viccelődünk. A Vaknyugat egy ír szigeten játszódik, és számunkra is olyan ez az előadás, mint egy sziget.

F. I.: Korábban nem ismertem Robit, így élt bennem egy elképzelt kép a médiaszemélyiségről, aki akármilyen lehet a valóságban. Hihetetlen teherbírással és alázattal, figyelemmel dolgozott velünk. Várom mindig a napot, amikor Vaknyugatot játszhatunk, mert ez afféle mentsvár, intellektuális sziget nekem is.

 

Akkor ez a díj nélkül is valódi siker?

R. T.: A szakmában, de akár évfolyamonként is akad egy-két olyan ember, akiket karakterüknél fogva nagyon kedvelnek a rendezők, és mindenhova őket hívják. És persze a színházban is mindig van egy rangsor, törvényszerű, hogy lépésről-lépésre jönnek a nagyobb szerepek az ember életében. Nekünk nagyon nagy szerencsénk van ezzel az előadással, ezért maximálisan megpróbáljuk kihasználni, megbecsülni azt a helyzetet, hogy dolgozhatunk egy ilyen nagy szereppel.

F. I.: Egyetértek Tomival. Nem biztos, hogy a saját színházainkban, pályakezdőként efféle főszerephez jutottunk volna.

 

Önöknél sima vagy kacskaringós út vezetett a színészetig?

R. T.: Gyerekkoromban tizenkét évig táncoltam: balettoztam, jazz balettoztam, karakter táncokat táncoltam. A pályaválasztáskor pedig már biztosan tudtam, hogy a színpadtól nem tudnék megválni. Nem vettek fel elsőre, így jártam egy évet az ELTE egyiptológia-filozófia szakára. Aztán otthagytam, és felvételiztem az Új Színház stúdiójába, oda jártam egy évet, onnan újra felvételiztem, és így, harmadjára szerencsére felvettek a Színművészeti Egyetemre.

F. I.: Nekem egyáltalán nem volt egyenes az utam.  A szereplési vágy már az általános iskolában megvolt bennem, de aztán 13-14 évesen elkezdtem szégyellni az egészet, így abbahagytam. Később a révkomáromi Selye János Gimnázium amatőr színtársulatával a szalagavatón előadtuk A padlást, és az előadás alatt, a rivaldafényben annyira jól éreztem magam, hogy onnan már nem volt kétségem. Persze érdeklődtem más iránt is, előbb logopédus, majd pszichológus szerettem volna lenni, és kacsintgattam a biológia és a kémia felé is. Végül annyira megfertőzött a színészet, hogy már nem is nagyon készültem a pszichológia felvételire, és bár felvettek az egyik pozsonyi egyetem tudományos biológia szakára, nem kezdtem el a tanulmányaimat, mert közben felvettek az akkor induló stúdióba, a mai Centrál Színházban. Onnan később átmentem a Keleti István Művészeti Iskolába, aztán a Kolibri Színházba, ezt követően kerültem az Új Színház stúdiójába, majd az egyetemre.

 

Akkor ez Önök között nem csupán munkakapcsolat, hanem inkább egy, az Új Színház Stúdiójában kötött barátság?

F. I.: Igen. A felvételi, a harmadrosta nagyon összerázott minket. Az Új Színházból 2007-ben csak mi ketten jutottunk túl a felvételi válogatásokon.

R. T.: Aztán  a felvételi után öt évig kollégiumi szobatársak is voltunk. Már a kezdetekkor ismertük egymást, így indult a barátságunk.

 

A Radnóti Színház és az Örkény Színház egyértelmű választás volt? Bálint András és Mácsai Pál igazgatók már az egyetem alatt bejelentkeztek?

F. I.: Kaptam visszajelzéseket a vizsgák után valakitől, hogy tetszett a játékom Mácsai Pálnak. Ez engem akkor nagyon jó érzéssel töltött el. Aztán a harmadévben hívást kaptunk többen is - Tomi, Tasnádi Bence és én - Eszenyi Enikőtől a Vígszínházba, gyakorlatra, de nem volt benne konkrét ajánlat, viszont Máté Gábor azt mondta, hogy az első hívásra mindig menni kell, és majd eldől, merre alakul az ember sorsa, hova hívnak tovább. De végül nem dolgoztam ott, mert kisvártatva felhívott Mácsai, konkrét munkaajánlattal, én pedig örömmel mentem az Örkénybe. Aztán maradtam.

R. T.: Én a Vígbe kerültem gyakorlatra két évre, azóta is játszom ott a Makrancos Katában. De egy szombati napon, évad vége felé közeledve épp vásároltam a testvéremmel, amikor láttam, hogy csörög a telefonom, Bálint András hívott, és éreztem, hogy szerződtetés miatt hív. Elmentem hozzá egy beszélgetésre, valóban szerződést ajánlott. Kértem némi gondolkodási időt, hogy eldönthessem, akarok-e a nagy Vígszínházban maradni, vagy próbáljak inkább a jóval kisebb, számomra ismeretlen Radnóti Színházban szerencsét. Aztán odamentem Eszenyi Enikőhöz és mondtam, hogy elhívtak máshova és amellett döntöttem. 

 

Volt korábban már kedvenc színházuk ahova nagyon szerettek volna bekerülni, amit nagyon ismertek? Vagy inkább csak úgy érezték a diplomázás után, hogy ahova hívnak, oda menni kell?

R. T.: Én Pesten nem nagyon jártam színházba mielőtt felvettek, mert nem nagyon volt pénzem. Egyetemistaként kezdtem járni, mivel ingyen mehettünk színházba, de nem volt egy konkrét színház, amelyre azt mondtam volna, hogy csak oda és sehova máshova. A mai világban lehet ugrálni, csak nem biztos, hogy jól jön ki belőle az ember. Nincs sok lehetőség. Örülni kell annak, hogy egyáltalán van még valami. A színházak is változnak. Van olyan színház, ahova pár éve még elment volna az ember dolgozni, de ma már nem. Szűkülnek a lehetőségek, az alternatív szférában nincs pénz, és sokszor örülünk, hogy tudunk miből élni. Szerintem jó egy kőszínházban dolgozni, mivel biztonságot is nyújt. De nagyon fontos, legalábbis nekem, hogy mozogjak az anyaszínházamon kívül. Nem szeretnék beragadni egy helyre, mert úgy gondolom, a vendégmunkák frissítik az embert. Így született a Vaknyugat is.

F. I.: Amíg stúdióztam, sokszor jártam színházba, és akkor nagyon szerettem a Bárka Színházat. Emlékszem a Zsótér rendezte Stuart Máriára, de kedveltem az akkori Új Színházat is, Maszlobojscsikov Szentivánéji álma vagy a Vidnyánszky rendezte Roberto Zucco nagy hatással volt rám. De jártam a Katonába, az Örkénybe, a Vígbe is. A gyakorlatra várva leginkább abban reménykedtem, hogy az Örkény, a Katona vagy a Radnóti hív meg. Hál' Istennek az Örkény bejött.

 

Így a pálya elején, vannak szerepálmaik vagy olyan rendezők, akikkel mindenképpen szeretnének együtt dolgozni?

R. T.: Vannak olyanok, akikkel már dolgoztam, de szívesen dolgoznék még együtt, ilyen Gothár Péter, Zsótér Sándor. Most Mohácsi Jánossal dolgozok, életemben először. Tetszik, ahogyan a színészekkel dolgozik, igazán érzékeny ember. Remélem vele is összesodor még az élet. Szerepálmom igazából nincs, ugyanakkor mondjuk egy Hamlettel szívesen megbirkóznék, mert az egy hihetetlenül bonyolult darab. Bár ha most megkapnám, még beletörne a bicskám. Ahhoz még fiatal a lelkem. De úgy gondolom, mindig az éppen soron következő szerepre, darabra kell koncentrálni, abban kell megtalálni, hogy mit tudok általa megmutatni.

F. I.: Gothárral én is nagyon szívesen dolgoznék még, mert az ő kritikája mindig inspirál. Szerepek közül most a Sirályból Trepljovot szeretném kipróbálni. Lucifer még egy nagy terv. Szerencsére arra még van időm.