ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Prospero szigete

168 óra

2013. április 17.

Sztankay Ádám interjúja

Gálffi László viharról és varázslatról

 

 

Múlt héten vehette át a Gábor Miklós-díjat, amellyel az évad Shakespeare-előadásainak legkiválóbb szereplőjét ismeri el a szakma. A Kossuth-díjas művész az Örkény Színház A vihar című produkciójában alakítja az öreg és bölcs varázslómestert, Prosperót. Gálffi László színházát szigetként jellemzi, s annak ellenére sem pesszimista, hogy a közélettől távolságot tartva is folyamatosan érzékeli a jelenünket meghatározó bizonytalanságot. Tapasztalatai is óvják a veszett világtól, a túlzott félelmektől.

 

 

- Gábor Miklóssal volt közös munkájuk?

– Csak a tervekig jutottunk. II. Edwardot játszottam Ruszt József rendezésében a Budapesti Kamaraszínházban 1994-ben. Gábor Miklós eljött az egyik előadásra, és utána megvárt feleségével, Vass Évával az utcán, és elmondta: ugyanúgy játszom, mint ő annak idején Füst Milán IV. Henrikében. Nagyon meghatott, bár abban nem láthattam, még nagyon fiatal voltam akkor, olyan ostobaságot meg nem kérdezhettem, mire is gondol pontosan. De tudtam, sokan úgy vélik, Gábor Miklós számára a IV. Henrik talán még a Hamletnél is fontosabb volt. Találkozásunk kapcsán arról is szó esett: szeretné megrendezni nekem és Egri Mártának a Rozgonyi Ádám fordította Racine-drámát, a Bereníkét. Erre már nem kapott időt.

 

 

– Gábor Miklós közéleti megszólalásain, könyvein is átüt eleganciája, a világra való nyitottsága, amellyel másokat is képes volt elgondolkodtatni. Ez az attitűd generációjának több „színi bölényét” is jellemezte. Interjúkban ön hasonlóképpen beszél utazásairól, az operáról, de a főzéssel kapcsolatos élményeiről is. Elődök hatása, vagy alkati adottság?

– Ahogy mind korosabb vagyok, úgy nézem egyre komplexebben az életet: összefüggnek egymással színház, zene, utazások, a privát élet történései. Közben próbálom megélni, élvezni mindezt. Arról persze órákig lehetne beszélni, miként hatottak rám az előttem járók. Mert fáj ugyan, aki kimaradt a pályámból, de voltak azért a színháznak olyan ikonikus nagyságai, akikkel összehozott a sors: például Ruttkai Évával, Mensáros Lászlóval, Darvas Ivánnal. Miközben persze az is meghatározó az ember személyiségében, hogy honnan indult.

 

 

– Ön Kelenföldről. Édesanyja varrónő volt, édesapja asztalos, öt gyermeket neveltek.

– A nagy család erős alap. Szép gyerekkorom volt. Jártunk a grundra, szutykosra játszottuk magunkat, este lesikáltak a kádban. A mai konzervifjúság korlátokkal, teljesítménykényszerrel terhelt. Én megélhettem a szabadságot. Szüleim intelligenciáját jelzi, hogy bíztak bennem. Elfogadták a családban példátlan színészi terveimet. Fütyültem az iskolára, mégsem bántottak. Aztán bejött a dolog, megháláltam a bizalmukat. Ez így kerek. Erőt ad.

 

 

– Egyszer úgy fogalmazott: megrettentik a szembesülések a hajdani szerepeivel. Utólag mi az ijesztő, mondjuk, az Equus egykori legendás előadásában? Vagy a Kenguru című filmben?

– Inkább arról van szó: megtörtént, hogy egy álmatlan éjszakán bekapcsoltam a tévét egy lepukkant vidéki színészházban, ahol éppen vendégszerepeltem, s megláttam magam a Wagner-filmben, mire eszembe jutott: mi minden lehetett volna abból az egykori, ambiciózus fiatalemberből mondjuk egy nyugati demokráciában. Persze idővel mindent megkaptam itthon is a szakmától, a magunk dimenziójában. Ráadásul – ha már szóba hozta – a Kengur- sikere egy idő után számomra szinte átokká vált.

 

 

– Pedig a népszerűség szeretetet is hoz.

– Csakhogy én sokkal zárkózottabb ember vagyok, nem viselem jól a túl intenzív visszajelzéseket. A színpadon mindenre képes vagyok, de az előadás utáni történésekben nem szeretek részt venni. A saját születésnapi bulimról is elsőként lépek le. Ám az is tény: sokan azért nem forgattak velem évekig mozifilmet, mert én voltam a „Kenguru”. Ám a régi történeteken jobb túllépni. Minek előhozni az olyan helyzetek emlékét – két-három is akadt a pályámon –, amelyekben mindent újra kellett kezdenem?

 

 

– Akkor csak az érdekelne: honnan volt erő az újrakezdésekhez?

– Ez genetikai adottság. A háború alatt apám erdélyi menekült volt, anyám akkor már özvegyasszony két gyerekkel. A semmiből indulva álltak talpra.

 

 

– Ami a jelent illeti: mennyire zavarnak bele színészetébe, privát világába a közélet, az átpolitizált kulturális szféra történései?

– Jobban belezavarnának, ha az Örkény Színház nem jelentene szigetet. Ahol lehetek például Prospero, és ahol a magunk eszközeivel viszonylagos nyugalomban reagálhatunk arra, mi zajlik a szigeten kívül.

 

 

– A vihar előadásuk lényegében a színház és a hatalom párviadaláról szól. A produkcióban az előbbi csatát nyer, de kérdés: hogyan tovább? És valóban: kínálhat a színház megoldásokat, amikor veszett dolgok esnek a való világban?

– A művészet sajnos nem tudja megváltoztatnia a világot, ez Michelangelónak, Bachnak sem sikerült. De hiszem: sokat tehetünk a változásért. Akik a színházunkba járnak – és nehéz gazdasági viszonyok között sincsenek kevesen –, ugyanis gondolkodnak. És akik gondolkodnak...

 

 

– S akik csinálják a színházat, mind jó irányba gondolkodnak? Említhetem a Nemzeti ügyét, az Új Színházét vagy akár azt: megszüntették a Budapesti Kamaraszínházat.

– Én az Örkény Színház kapcsán vagyok bizakodó. Persze ismerem a szakmámat, tudom, ki hogyan változott, miként kerültek az „egyebek” a művészi elvek elé. De ebben sincs semmi különös: nézzük csak meg, mi lett 1989 meghatározó ifjaiból.

 

 

– Akkor minden rendben?

– Nem jó állandósuló bizonytalanságban dolgozni. Ez zavar. De nem vagyok olyan alkat, aki nyilvánosan is odamondogat. Nem gyávaság, inkább önismeret: szangvinikus alkat vagyok. Olyan, aki hamar elveszíti a fejét, képtelen diplomatikusan fogalmazni, indulatában ostobává lesz. Elvisznek az érzelmeim, ebben édesapámra hasonlítok. Őt bizonyos ünnepnapokon igyekeztünk otthon tartani, nehogy az utcán szidja a rendszert. Politizálni okosan kell.

 

 

– Színpadon az egyszerű?

– Néha azt érzem: olykor már ott is sokkal nyersebben kellene kimondani bizonyos dolgokat, csakhogy annak semmi köze nem lenne a művészethez. Márpedig mégiscsak művészek vagyunk. Azért az Örkény több előadásának cizelláltabb üzeneteit is érti a közönség. Sőt, a nézők néha – miként reflexióikból kiderül – Shakespeare vagy más klasszikusok olyan sorait is dekódolják, amelyekről mi magunk nem gondoltuk volna, hogy virágnyelvűek. Ez viszont szinte már fáj: rég túl kellett volna jutnunk a múltidéző rejtjelezésen.

 

 

– Prospero szerepe hamar megtalálta, pedig messze van még a bölcs aggok karakterétől.

– Hatvanéves vagyok, majdnem negyven év van mögöttem a szakmában, ami tényleg nem volt folyamatos diadalmenet. Sikerekkel, bukásokkal együtt tapasztaltam annyit, amennyi határozott véleményt formált bennem a világról. Azt hiszem, Prospero szerepében ezt át tudom adni. Ám hozzáteszem: a korommal együtt nem a pesszimizmus erősödik bennem. Van, akit az idő megkeserít, másból előjön a humor. Én bizonyos szerepeket – még a legvéresebb darabokban is – a humor felől közelítek meg. Ugyanis felhorgadó indulataim ellenére alapjában inkább mosolyogva, nevetve igyekszem elfogadni az életet – és megszépíteni a sajátomét, másokét. Akárcsak Falstaff figurája, amelyet még szívesen eljátszanék. Csak arra még rá kell híznom kicsit.