ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A szembenézés szerepe

2012. november 28.

HVG

Szerző: Szablyár Eszter

 

 

Örkény karosszéke és az Örkény Színház igazgatói széke mellett újabban egy tévésorozat pszichológusának tekintélyes bőrfotelét is belakta.

 

 

– Tornázott ma reggel?

– Nem hagynám ki.

 

– Ülőképességét vette igénybe legutóbbi filmje, amelyben terapeutát alakít. Nehéznek bizonyult végigülni negyven részt?

– Nem könnyű. Az a feladatom, hogy egy fotelből figyeljek a velem szemben ülőre. Minden apró gesztus jelent valamit.

 

– Nem kockázatos vállalkozás ez az akciófüggőség korában?

– Ravasz a forgatókönyv. Tulajdonképpen ez krimi, egy nyomozás, ahol a szereplők kivétel nélkül életük nagy krízisét élik át. Ha jól játszunk, ez ugyanolyan izgalmas, mint egy akciójelenet. A párbeszédek sokat bíznak a nézőre, az ő tapasztalataira. A film az együttműködésre számít. Én a színházban is azt szeretem, ha teret hagyunk a néző képzeletének.

 

– Hónapokra összeköltöztek a forgatás során, állítólag még közös csokoládékészletük és lottószelvényük is volt. A sorozatstáb képes társulatként működni?

– A színházi társulat hosszú távra szóló szellemi, ízlésbeli közösség. Itt a fél év során sok volt a közös élmény, mindenki érezte, hogy kivételes helyzetben van, hogy fontos dolgot csinál. Nagy tapasztalás egyébként, hogy ennyi időt nem lehet végigalakítani. Meg kellett tanulnom ebben a szerepben létezni, tényleg otthon érezni magam.

 

– Ez utóbbiban segíthettek a „rendelőjében” elhelyezett képek, hisz festő édesapjának köszönhetően lakásműteremben nőtt föl. Ismeri a díszletképeket? A kanapé fölötti „anya gyermekkel”-képet például ki festette?

– Apám. A színvázlat a hatvanas évek végén készült, rajta Jutka, egyik kedvenc modellje, meg én. Ezt én vittem be a díszletbe, de a hátam mögött látható fa gyógyszeres tégely is az enyém.

 

– Társadalmi rejtegetnivalók, magánügyként kezelt közügyek kerülnek a rendelő virtuális boncasztalára. Öngyilkosság, válás, hazugságok. Azt állította korábban, hogy a film generálhatja a saját múltjával szembenézésre, illetve párbeszédre képtelen ország feldolgozási folyamatait. Valóban ekkora hatással lehet?

– Túlzás lenne azt hinni, hogy élesebbé teheti egy ország önképét. Kisebb, de fontos hatása lehet, hogy elindíthatja a megértés vágyát. Tágíthatja a látókörünket. Segíthet elfogadni, hogy a XX. századi gondolkodás egyik pilléreként a pszichológia nem kóklerség, hanem tudomány, és általa az ember közelebb kerülhet saját személyiségéhez. A társadalmi szintű önbecsapás, elhallgatás feloldásához nem privát válságokon pásztázó filmsorozat, hanem egész más eltökéltség, politikai szándék kellene. Ahogy Németországban évtizedek fáradságával elvégezték ezt a kemény munkát, megismerték és feldolgozták a múltjukat. Ezen a területen nagy deficitben vagyunk.

 

– A fals történelmi időkben felértékelődhet a színház szerepe, nőhet az elvárás.

– A színház közéleti terep, reflektál a társadalmi környezetre. Ahogy egy pszichológus szobája, a színház is a párbeszéd terepe. De nem a társadalmi kíváncsiság, kérdezőkedv élénkülését látom. Az utóbbi időszak hangulati zuhanórepülésének fő következménye az, hogy a nézők inkább kikapcsolódni, felejteni, szórakozni vágynak a színházban, és inkább kizárnák onnan azt, ami egyébként áthatja a hétköznapjaikat. A politikát, a konfliktust, a rosszkedvet.

 

– Mégis vastaps ünnepli Dürrenmatt János királyát, amelyben ön pápai követként nejlonszatyorban szorongatja a koronát, János fattyú testvére törpeországot ordít, az 1215-ös alaptörvény piros kötetecskéjét begyűrik a billegő szék lába alá, és a király a keleti nyitás híveként Marokkóval tárgyal. Hogy ez utóbbi szál belekerülhet, az a művészi szabadság eredménye?

– A János király pamflet. Nem elemző, hanem ábrázoló karikatúra, sokat lehet rajta röhögni. Ez persze jó, de nem azokat a kérdéseket teszi föl, amiket az előbb a közéletünkből hiányoltam. Az a rész egyébként, amikor az összeomlás küszöbén álló János követeket küldene az 1210-es évek végén a marokkói emírhez, hogy felajánlja Anglia muszlim betérését, nem szerepel sem Shakespeare-nél, sem az eredeti szövegben, de valós történelmi adalék, a rendező, Bagossy László lelete.

 

– Számolják még a kabátokat?

– A szünetben elmenőkét? Nem. A korai évek ruhatári statisztikája arra szolgált, hogy mérjük a közönség tűrőképességét. Tudnunk kellett, hogy a Madách Kamara bulvárhoz szokott nézője megnyerhető-e finomabb repertoárral.

 

– Mintha általános jelenségként mindenhol rövidülnének az előadások. Igaz, hogy legendás Örkény-estjét is lerövidítette?

– Igaz. Tíz év alatt nagyjából tíz perccel. Romlott a hallgatóság koncentrálóképessége, gyorsabban fogy a türelem. De azért ez érzetbeli játék, ha tapintható a közönség figyelme, az eredeti változatot mondom.

 

– Kicsit össze is nőtt Örkénnyel. Az egyperceseivel is felvételizett a főiskolára, meggyötört, groteszkre hangolt hőseit rendezte, játszotta, színházat nevezett el róla, sok századik előadásban idézi meg a XX. századot végigmesélő írót. Van saját Örkény-megfejtése?

– Nincs. Működik. Olvassuk. Rólunk szól. És a lényeg a tehetség, az ismételhetetlen optika, a titok.

 

– Nádas Péter úgy fogalmazott, hogy Örkény a halála másnapján már élt, és azóta is jelen van a nyelvben, a gondolkodásban. A mai magyar dráma él?

– Él, a kortárs magyar szerzők folyamatosan jelen vannak a magyar színpadon. Egész más kérdés, hogy miről írnak, és hogy mi lesz maradandó. A színházi kultúra életerejének egyik jele, hogy mennyi kortárs szöveget játszik. Shakespeare idején Londonban például csak ilyen létezett. Ma sok független társulat csak saját szövegekkel dolgozik. Az Örkény-centenáriumra mi is pályázatot írtunk ki, kétszáznegyven darab érkezett, négyet díjaztunk. És folyamatosan készülnek az előadásainkhoz újrafordítások. Nádasdy, Parti Nagy, Térey újraértelmezésében frissek, maiak és újak a drámaszövegek.

 

– Mai magyar dráma, hogy tömegek távoznak az országból a hazatérés szándéka nélkül. Remél bármit attól, hogy a migráció kérdését feszegetik hétvégén színészek, történészek segítségével legújabb beszélgetéssorozatukban?

– Csak azt remélem, hogy beszélünk róla. Ez is betokozódott, de égető téma. Nyomasztó az elvándorlás hagyománya Magyarországon, sok millió ember ment el vagy tűnt el az utóbbi száz évben, gondoljunk a híres, boldog békeévek kitántorgóira, Trianonra, a háborúkra, a nácizmusra, a kommunizmusra, 56-ra, a Kádár-kori disszidensekre, vagy azokra, akik azóta szivárogtak el. Ezzel nem lehet nem foglalkozni. Jó tíz évvel ezelőtt kanadai magyarok meghívtak az Örkény-esttel Torontóba. Előadtam, aztán jött egy telefon, hogy lenne itt még egy fiatalabb magyarokból álló kis klub is, elmennék-e oda. Persze hogy el. Több mint százan gyűltek össze, velem egykorúak, tudósok, orvosok, kutatók. Csak Torontóban, csak abban a kis klubban.

 

– A rendszerváltás mámorában azt mondta, ez az ország iszonyatosan izgalmas, sokkal izgalmasabb, mint az originál csomagolású polgári demokráciák. Ráadásképpen misztikusokat idézett, akik szerint Magyarországra születni isteni kegyelem. Most is úgy gondolja?

– Ha mondtam is ilyet, ma már biztos nem tenném. Inkább úgy fogalmaznék, itt élni feladat.