ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

Ha százig számolok, és nem lesz szünet, kimegyek

interjú Für Anikóval

 

 

Az évad felénél járva Für Anikónál kíváncsiskodtunk, hogy mi történt vele szeptember óta. Túl van két bemutatón az Örkény Színházban, érték meglepetések, hamarosan pedig kétszemélyes darabot kezd próbálni a Rózsavölgyi Szalonban.

 

110903 526

 

-       Amikor legutóbb láttalak, egyáltalán nem tudtál beszélni, de mégis lejátszottad a Liliomfit. Meggyógyultál?

-       Igen, de azért lekopogom. Egy hónapig húzódott egy megfázás, nem tudtam kipihenni, úgyhogy ez lett a vége, karácsonyra megnémultam.

 

-       Néhány nappal előtte néztem a Tangót, akkor sem voltál teljesen százas, de azt hittem, direkt csinálod, simán belefért a karakterbe.

-       Tényleg? Ez jó, hogy nem volt feltűnő. A Liliomfinál már csak suttogni tudtam, mikroporttal játszottam végig. Sajnáltam, hogy a nézők nem azt látták, amilyen ez az előadás valójában. De persze nagy tapssal honorálták, hogy nem maradt el.

 

-       Az a tapasztalatom, hogy a közönség kifejezetten szereti az ilyen bakikat, a nem szokványos helyzeteket. Mintha az lenne az érzésük, hogy különleges előadást látnak, ami soha többé nem lesz ilyen.

-       Igen, ilyenkor lehet érezni a nézők empátiáját, a drukkot. Mint amikor előadás előtt két órával be kell ugrani valakinek a helyére, és szöveggel a kezében játssza le a színész az előadást.

 

-       A Mohácsi-testvérekkel most dolgoztál először. Az ő munkamódszerüket a színészek vagy nagyon szeretik, vagy egyáltalán nem tudnak megbarátkozni vele. Te hogy voltál ezzel?

-       Jaj, imádtam! Felemelő, kedves munka volt. Ők általában azt csinálják, hogy vesznek egy darabot, megtartják az alapszituációkat, bizonyos párbeszédeket, de gyakorlatilag írnak egy új művet: kihúznak szerepeket, nem létező szereplőket emelnek be, a társulatra alakítják a figurákat és a szöveget. Egyfelől felszabadító volt ez a pontosab rám szabott figura, másfelől megijedtem, ettől az „önazonosságtól”. A többieknek is öröm volt ez a munka. Amikor bent vagyok a színpadon, néha nagyon nehéz megállni, hogy fegyelmezzem magam. Jó nézni, ahogy kedvvel komédiáznak! Boldogság olyan színházban játszani, ahol minden előadáson várom, hogy egy-egy kolléga hogyan fogja mondani ezt vagy azt a mondatot, mert szeretem hallgatni. Akár mert vicces, vagy tragikus, vagy mély, de ezt csak ő tudja úgy mondani.

 

-       A nézők hogy veszik ezt az átszabott Liliomfit?

-       Nagyon bírják. Mohácsiék rendkívüli módon bánnak a szöveggel, semmi olyan nem kerül bele, ami kilógna: minden új mondat szervesen kapcsolódik az eredeti szöveghez. Még a szójátékok, vagy a finom közéleti utalások is. Szerintem Szigligeti Ede szeretné ezt a verziót.

 

-       És a hosszát? Talán egy kezemen meg tudom számolni azokat a budapesti előadásokat, amelyeknek tíz után van vége.

-       Hát, Mohácsiékhoz képest a miénk nem is hosszú… Amikor a közönség ott ül még tíz percig, és folyamatosan tapsol, akkor nagy baj nincs. Az idő relatív. Maradandó élményem volt a Bárkában a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Kaukázusi krétaköre, szintén Mohácsi János rendezte. Egy tornapadon kaptam csak helyet, párna nélkül. Amikor vége lett az első felvonásnak, csodálkoztam, hogy jé, már szünet van? És akkor volt majdnem kilenc óra. Két órát töltöttem el a tornapadon, és úgy éreztem, negyed óra telt el. Vagy leköt valami, vagy öt perc múlva fészkelődöm. Volt olyan is, hogy azt gondoltam, ha százig számolok, és nem lesz szünet, akkor a sor közepéről, mindenki szeme láttára kimegyek. De hetven valahánynál kitört a szünet. Ha valami leköti az embert, és az közöl valamit, ott az idő szinte mellékes. Ha nem köti le, és csak öt percig tart, az az öt perc is tud fájni.

 

liliomfi

 

-       A Liliomfi után nagyon gyorsan jött a Tangó, Mrožek abszurdja. Bagossy László állandó rendezőtök, vele kapcsolatban nagy meglepetés nem érhetett.

 

-       Nagyon szeretek vele dolgozni. Nem ő lepett meg, hanem maga a darab. Először totálisan megfejthetetlen volt számomra, hogy mi ez a Tangó, hogyan kellene ezt a figurát fölépíteni. A főszereplő fiún kívül az összes többi „jelentés-szerep”, tehát önmagához képest nem fejlődik a karakter, nem visz végig egy sorsot, nem fut be ívet. Mondjuk úgy, hogy kockák egy mozaikban, és nélkülük nem áll össze a kép. Nem volt könnyű rájönni, hogy ennek a látszólag kétdimenziós figurának is vannak mélységei, csak másféleképpen, szaggatottabban, pillanatokban mutathatók meg. A szilánkossága adja a mélységét, de nem olyan folyamatként játszható végig, mint mondjuk az Adél az Üvegcipőben. De ez is irtó izgalmas volt, új dolgokat tapasztaltam meg.

 

 

 

-       Az Örkényben most nem próbálsz, de nehezen képzelem, hogy az évad végig semmi dolgod…

-       Épp van egy szusszanásnyi szünetem. December végén a betegségem miatt elmaradt a koncertem a Játékszínben, talán márciusra sikerül egyeztetni. És február végétől újra próbálok, csak nem az Örkényben, hanem a Rózsavölgyi Szalonban. Lőkös Ildikó dramaturg barátnőmmel rátaláltunk A szomszéd pasi a sír mellől című svéd bestsellerre. Darabokat is olvasgattunk, de végül visszakanyarodtunk ide, mert habár sokan mondják róla, hogy túlságosan könnyeden kezeli a problémákat, de nekem tetszik a humora, az iróniája, és a hangneme, ahogyan beszél a többféleségről, a sorsról, az élet kiszámíthatatlanságáról. Áprilisban lesz a bemutató.

 

-       Monodráma?

-       Nem, semmiképp. Még egyeztetünk, hogy ki ér rá. De általában a legjobb pasikat szoktam kikapni, úgyhogy emiatt nem nagyon aggódom.

 

tangópr

 

Origo , 2013. január  24.