ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Az lesz, ami van - interjú Mácsai Pállal

 

 

Magyar Narancs, 2012. 37. szám (09. 13.)

 

 

Csáki Judit

 

Régen tervezzük ezt a beszélgetést, végül a színház japán vendégjátéka előtt sikerült sort keríteni rá. A Jógyerekek képeskönyvét viszik turnéra - de már folynak a két első bemutató próbái is. Indul az évad meg az ősz.

 

Magyar Narancs: Ősszel új sorozat indul az Örkény Színházban: NTLive; a londoni National Theatre előadásait nézhetjük élőben, filmvásznon. Az ötlet nem új, hiszen például a New York-i Metropolitan előadásait már ugyanígy láthatjuk itthon több helyen is, de azért felkapja az ember a fejét. Megnézzük, milyen az angol színház?

Mácsai Pál: Igen. Megkerestek bennünket - gondolom, profil, nézőszám alapján néztek körül -, és szívesen mondtunk igent. Havonta egy ilyen közvetítés lesz, a jegyárak a színházjegyéhez hasonlítanak; elsőként október 11-én Stephen Beresford The Last of the Hausmanns című darabja lesz látható nálunk, többek között Julie Walters főszereplésével. Profi minőségben, sok kamerával közvetítik; Nádasdy Ádám fordításában feliratozzuk. Ez egy utazás; némi esély a látókörünk tágítására. Reméljük, hogy behoz néhány olyan nézőt is - külföldieket például -, akik eddig nemigen jártak hozzánk; és hát az Örkény épülete eredetileg mozi volt. Biztosan erős hangulata van egy ilyen színházi estének, világszerte nézik - én is kíváncsian várom.

 

MN: Indul még egy sorozat, igaz, nem a színházban, hanem az HBO-n: a Terápiának te vagy a főszereplője. Nem idegen tőled pszichológust játszani, ugye?

MP: Ez elsősorban szerep, és nagyon szép munka volt sok hónapon át. Ez a pszichológus nagyon jó szerep: miközben páciensei szerteágazó problémáikkal keresik föl, neki magának sem sima az élete.

 

MN: Ő is leheveredik olykor a saját kanapéjára? Eredeti ötlet, és nem kell hozzá drága díszlet...

MP: A díszlet többnyire valóban egy szoba, hiszen itt játszódik majdnem minden; sok a közelkép, sok az intim beszélgetés - de nem a díszlet itt a lényeg, hanem egy filmes, vagy talán kicsit színházi gondolat: ezek az emberek életük legkomolyabb krízisének kellős közepén vannak, és a megértést választják, mint kiutat.

 

MN: Nyilván ezért a sorozatokban végképp szokatlanul elsőrangú szereposztás: Nagy Ervin, Für Anikó, Csákányi Eszter, Marozsán Erika, Szamosi Zsófia, Nagy Zsolt és a többiek nem szappanoperák kamerái előtt lettek celebek...

MP: Élmény volt együtt játszani - és igen jó a sikeres izraeli sorozat nyomában Tasnádi István vezetésével magyarított szövegváltozat is: nekünk ismerős helyzeteket, saját tipródásainkat, a mi életünket láthatja majd a néző.

 

MN: Méghozzá nyolc hétig minden hétköznap este...

MP: Igen, ez a forgatókönyv ritmusa: hétfőn az egyik páciens, kedden a másik, és így tovább. A rendezők ilyen érzékeny anyagnál különös felelősséget viselnek, és Enyedi Ildikó és Gigor Attila - őket sem szappanoperákból ismerjük - kemény kézzel tartott bennünket, tudták, mit akarnak, és azt is, hogyan érik el.


MN: Az évad a HOPParttal közös Tankred Dorst-bemutatóval indul: Merlin, avagy Isten, Haza, Család. Megsegítjük a függetleneket?

 MP: Nem ironikus ez, annál sokkal keményebb a helyzet. Felháborít és elkeserít a függetlenekkel való bánásmód, a lenézés, a megfojtás, hiszen nagyon sokat kap tőlük a magyar színház, a nézők is, a szakma is, méghozzá régóta. A fontos inspirációk jelentős része tőlük jön - egy másik része persze az establishmentből -, és ha végignézzük csak a huszadik század művészetének a történetét, látjuk, hogy előre bizony nem tudhatni, miből lesz a kánon; gondoljunk a francia impresszionizmusra, amely az akadémiai irányzatok alól és mögül tört fel, és ma értük járunk múzeumba. És a független színház kis pénz. Aki nem adja oda, az vagy nem érti ezt, vagy fél a függetlenek kontrollálhatatlanságától.

 

MN: Most kontrollálhatók: egy kőszínházban fognak játszani. Csak a Katonából és a Nemzetiből tudok hasonlóról.

MP: A főváros írt ki egy pályázatot ilyen koprodukcióra, talán lelkifurdalásból, talán szolidaritásból és felismerésből, és boldogan ragadtuk meg a lehetőséget: Polgár Csaba (az Örkény társulatának színésze - a szerk.) a rendező, az Örkényből is lesznek benne színészek, és persze pénzt is tettünk a produkcióba, többet, mint amennyit a pályázaton nyerhettünk. Ez így teljesen rendben van. A mi társulatunkból egyébként többen is eleven szálakkal kötődnek a függetlenekhez: Polgár Csabán kívül Máthé Zsolt, Takács Nóra Diána, Szandtner Anna...

 

MN: Hogy alakult ki az évad többi bemutatójának listája? Milyen szempontok fontosak? A közönség? A társadalmi helyzetre való reflexió? A rendezők kívánsága?

MP: Vannak esztétikai-indulati szempontok, és vannak praktikusak. Viszonylag nagy színház vagyunk, négyszáz körüli nézővel. Miután nincsen stúdiónk, én viszont szeretném, hogy kíváncsi színház maradjunk, van olyan előadásunk, évadonként egy vagy kettő, amelyről előre tudjuk, hogy nem csinál sorozatos telt házat. És vannak olyanok, amelyek a bevételi biztonságot ígérik - ezeket is igyekszünk úgy megcsinálni, hogy legyen benne rizikó, ne csak a kasszára célozzon.

Ami a kérdésed lényegét illeti: igen, figyelek arra, hogy a mai magyar valóságból mi ingerel, mi késztet reakcióra - és ehhez keresünk darabot. Ezért írtuk ki például a drámapályázatot - kíváncsi voltam, jönnek-e olyan művek, amelyek erre reflektálnak. Néhány ilyen jött, egy nyert díjat, ezt majd a következő évadban szeretném megrendezni, Keresztesi József Holtszezon című darabját. Erős szempont a színészeink állapota, nem az, hogy mit vágynak játszani, hanem az, hogy hol tartanak, hogy változtak, mit hívnak le maguknak. Fontos, hogy a rendezőinknek mihez van kedvük - ez is ehhez a szemponthoz tartozik. Mohácsi János jön hozzánk Liliomfit rendezni - őt a társulat is hosszú ideje kéri -, ez is ígér izgalmat. Mindig fontos, hogy Bagossy László mit szeretne megrendezni - most Mrozek Tangóját szeretné. Minden darabot nagy kínlódás árán találunk meg; elővesszük, eltesszük, forgatjuk. Ebben Gáspár Ildikó dramaturg a legszorosabb partnerem, aki szigorú szakmaisággal és nagy empátiával keresi és találja a darabokat, univerzális színházi ember - most például az ő ötlete volt A Kék Angyal, amit Gothár Péter fog rendezni.

 

MN: Te rendezed a Tótékat - ebbe már belevágtatok egy-két évvel ezelőtt, de ez most egy másik előadás lesz. Hogy folytassam a fenti gondolatmenetet: ha a Tóték és a Tangó nem vág élesen és pontosan bele abba, ami a színház dolga és amiben élünk, akkor már nem teljesíti evidens feladatát. Ezek rizikós darabok - persze valamilyen formában ez mindenre igaz. Ezekre jobban.

MP: Igen, de máshonnan kezdeném. A Tóték esetében az én Örkényhez fűződő viszonyomról is szó van. Örkény színházi feldolgozásai negyvenévesek, és az eredeti kisregényekhez képest mai szemmel kicsit kötöttek. Jó visszanyúlni a lebegőbb, rétegzettebb kisregényekhez, azokból dolgozni, mert Örkény tartogat még meglepetéseket. Ennek a munkának volt az első lépése a Macskajáték új szövege. Ilyesmit szeretnénk a Tótékkal - teljesen új színpadi szövege lesz. Nekem egyébként általában nem teátrális gesztusok jutnak eszembe, hanem lassabban, közvetettebben ható színházi mechanizmusok: szerintem nekünk a néző fantáziáját kell serkentenünk. Csak egy példa: a Tóték példányában például nem szerepnevek, hanem színésznevek lesznek majd.

 

MN: A Tangónál elég megkerülhetetlennek látszik az ideológiák csatája, nem?

MP: De mennyire, nem is szabad megkerülni, csak hozzá kell tenni, hogy Mrozek "nem hirdet eredményt"! Sem a szabad, engedékeny, "rendetlen" liberalizmust, sem a konzervatív rendpártiságot nem hirdeti győztesnek, nem teszi le mellettük a garast.

 

MN: De mégis győz egy harmadik: az erőszakba, diktatúrába oltott rendpártiság.

MP: Igen. Mrozek egyébként mindről azt sugallja, hogy ha pusztul, nem kár érte. ' azt kérdezi, mi történik, amikor már minden megtörtént.

 

MN: Megvárom, mit mond erről Bagossy László... És erről jut eszembe, hogy egyre kevesebbszer, egyre kevesebb színházban nyílik mód kíváncsinak lenni arra, vajon mit gondol a színház, mit gondolnak az alkotók. És erre a kevés színházra szerintem egyre nagyobb nyomás nehezedik. A függetlenek hálózata ezt sokkal élénkebben, természetesebben közvetíti - és ebben esztétikai értékítélet egyelőre nincsen. Érzed-e, hogy a színháznak bele kell szólnia - vagy legalábbis meg kell mutatnia -, miben és hogyan élünk?

MP: Ezt tudom, nemcsak érzem. De amiről beszélsz - mármint a fokozódó közönségnyomás -, az szerintem nem igaz. Sajnos, teszem hozzá. A premierközönségben, az első négy-öt-hat előadásban talán. Utána a közönség felől az a nyomás érezhető, hogy az előadás legyen derűs. Én ezt úgy veszem, hogy legyen érdekes. Nem pusztán szórakoztató, nem pusztán vicces - érdekes. A János király például a hatalom cinizmusáról szól, és már bőven futott az előadás, amikor jött a görög balhé, felváltva nyilatkozott ezt-azt Merkel és Sarkozy - és képzeld el, hogy nagy hirtelen pótszékes lett minden János király-előadás. Van abban valami felszabadító, hogy azt látod a színpadon, amit a tévében, és kiröhögheted. Visszatérve a kérdésedhez: ha ez az áttétel vagy kapcsolódás hiányzik, akkor nem lesz siker.

 

MN: Nem a direkt és didaktikus társadalomkritikát kérem én számon, csak a színház egyidejű - mármint a társadalommal, a saját kontextusával egyidejű - létezését preferálom.

MP: Én is. De hadd tegyek hozzá még valamit - ez nekem az egyik mániám. Ami most a kultúrával Európában történik, az bizonyos süllyedésről tanúskodik. Úgy gondolom, hogy ezzel szembe kell menni, akkor is, ha megakadályozni nem tudom; akkor is, ha tudom, hogy ez természetes, nincsenek statikus helyzetek, csak folyamatok vannak, a kultúrák süllyednek és születnek. Mégis fáj, hogy nem fogom tudni a gyerekeimnek átadni például a Nyugat-nemzedék költészetének imádatát. Persze az internet, persze a kultúra megannyi alternatívája - tudom. Ehhez képest mi ebben a színházban ezt a kultúrát nyomjuk fölfelé. Ezért is csinálom. Kicsit patetikusan hangzik, de mindennap eszembe jut.

 

MN: Mennyire vagy kiszolgáltatva a fenntartóknak, a politikának? Mire kell vigyáznod?

MP: Nem vigyázok, nem kell vigyáznom. Még nem jutott eszembe, hogy valamit inkább nem kéne mondani. Két kulturális hatalmi központ van most; a fővárosban szerencsére ez a fajta színház nincs veszélyben.

 

MN: Vidéken meg már nemigen létezik. De szerintem veszélyben van a fővárosban is, és nem csak azért, mert egyre több színházba kerül alkalmatlan és/vagy politikailag megbízható igazgató - a megszorítások adott esetben hatékonyabb fegyelmezők, mint a direkt politikai odaszólás.

MP: Itt is messzebbről kell kezdeni sajnos. Olyan mindig is volt, hogy nem azt nevezték ki, akit kellett volna. Vagy nem azt, akit a szakmai grémium ajánlott. Csak hát nem felmentés, hogy "mindig így volt", sőt. És ez az, ami igazán nyomasztó, ami megvisel. Hogy minden ismerős már. Régi minták; Orbán Ottó rég leírta: "rohadunk a régi körben". Ettől igazán elkedvetlenítő, sziszifuszi.

 

MN: Az elmúlt színházi világnapra Parti Nagy Lajos írt egy kiegészítést - a magyar színházi helyzetre szabott szöveget. Két budapesti színházban olvasták föl - az Örkényben nem. Miért?

MP: Számomra súlyos probléma, amikor egy szöveg nézetével egyetértek, de a megjelenés környezetével, esztétikájával nem. Úgy éreztem, hogy nem a színházi világnap a megfelelő alkalom ennek elmondására. Ezért úgy döntöttem, hogy nem olvassuk fel.

 

MN: Hogyan tudod ilyenkor jelezni, hogy a nézetével egyetértesz? Vagy az esztétikai nemtetszés a fontosabb?

MP: Akkor nekem fontosabb volt. Erről jut eszembe, hogy télen feloszlott a Budapesti Színigazgatók Egyesülete is, mert lényegében semmiben nem tudtunk megegyezni. Utoljára kilencen írtuk alá az Új Színház ügyében a tiltakozást - pedig tizenhárman vagyunk. De valójában ez is egy szélesebb jelenség: a társadalmi, szakmai szolidaritás hiánya. Én azon a véleményen voltam, hogy szűnjünk meg, ha egyszer semmiben nem tudunk megegyezni, mert ez így reménytelen. Mondok más példát: idén történt valami, ami eddig még nem. Szerintem az idei évadból ezt fogja megőrizni a színházi emlékezet: bezártak két színházat. Nem volt szakmai visszhangja; próbáltam egy kis tiltakozó akciót összehozni - nem tudtam megszervezni, tehát én is kussoltam. Pedig színházat nem zárunk be. Ha nem tetszik, el kell csapni az igazgatót. De bezárni nem lehet.

 

MN: Kicsit másként látom én ezt: nem kell minden, magát színháznak nevező helyet állami pénzből finanszírozni. Kivált, ha nincs elég pénz. Szerintem egyébként ennek a ki nem mondott megfontolásnak is szerepe volt abban, hogy nagyjából csönd fogadta a bezárásokat. Hírlett viszont, hogy az Örkénynek talán lesz stúdiószínháza.

MP: Ebből egy szó sem igaz, bár régóta hírlik. Logika is van benne, hiszen közel van. És kéne is nekünk egy stúdió, de ebben a pakliban nem vagyunk benne.

 

MN: Miért nincs szakmai szolidaritás? Miért nem szólalnak meg - politikai nézettől függetlenül - azok, akikről tudván tudjuk, hogy nem értenek egyet egyik-másik döntéssel?

MP: Nyilván a félelemtől, nem?

 

MN: Mitől?

MP: Hogy kikapnak.

 

MN: Nem kaptál ki semmiért.

MP: Nem.

 

MN: Szerintem néhány budapesti színház - köztük az Örkény - van takarónak vagy ellenpéldának használva a megengedhetetlen dolgok mellé. "De hát a helyén hagytam Mácsait, Bálintot, kineveztem Máté Gábort", mondja cinikusan Tarlós, és kinevezi Dörnert.

MP: Én nem azt érzékelem, hogy takaró lennénk. Az a mondat egy igazolhatatlan döntés körüli zavar jele volt. Idén ez a pár művészszínház, amelynek a nézőtere kisebb, jegyárai elérhetőek, bevétele alacsonyabb, egy-két százalékkal több támogatást kap, mint tavaly. Ez egy megtartott ígéret, ami mögött nem taktikát látok, hanem a munkánk elismerését.

 

MN: A kritikusokért, a kritikáért is ki kellene állnia a szakmának. Ha nem lesz kritika, nektek lesz rossz.

MP: Én kiállok. Milyen nagyképű ez: mondjuk így, el szoktam mondani. És egyáltalán nem csak én. Komoly ember nem gondol olyat, hogy nem kell színházkritika.

 

MN: Fásultság van.

MP: Kétségtelen. Magamon is érzem, szemernyi vágyam sincs többé éjszakákat vitatkozni eredmény nélkül. Meglévő energiám a színházba kell. Jövő januártól életbe lép az új előadó-művészeti törvény - szinte semmit sem tudunk róla, pedig az dönti el a pénzeket. És az évad már tart, mi három hete próbálunk.

 

MN: Annyit tudunk, hogy a függetleneknek coki.

MP: Tudjuk, hogy a politika és a művészet elviekben ideális viszonya az lenne, hogy az előbbi békén hagyja az utóbbit, és fizet, és tudjuk, hogy ilyen a gyakorlatban persze nincs. Mifelénk mindenesetre nem tudom, valaha volt-e. Amikor megpróbálja irányítani és így a maga hasznára fordítani, azt történelmileg jól ismerjük, és azt is nagyon tudjuk, hogy abból nem szokott jó kisülni. Igen: a magyar színház most sem fogja kifutni azt a formáját, amire a tehetségéből képes lenne - most nem lesz felvirágzás. Az lesz, ami van.

 

MN: Meddig van még kedved igazgatónak lenni?

MP: Minden igazgatóban fölrémlik olykor, hogy elég. Bennem erősebb, hogy folytatni kell. Megcsináltunk valamit, ami nem volt.

 

MN: Mi van a színészettel?

MP: A János királyban jól érzem magam. És sokat várok a Tangóban az apaszereptől. És nagyon szép munka volt idén a színházon kívül a Terápia című tévésorozat főszerepe. Nyilván többet játszanék, ha nem igazgató lennék.

 

MN: És lehet, hogy kevesebb darabot rendeznél, nem?

MP: Persze. Ez a helyzet adottság, úgy is fogom fel.

 

MN: Hová tennéd az Örkény Színházat egy skálán 1 és 10 közt?

MP: Hát... nyolc, mondjuk.

 

MN: Az nagyon sok ám.

MP: Akkor hét.

 

MN: Nem úgy értettem, hogy az Örkényre sok, hanem általában.

MP: Tudod, ez a legnehezebb: hétről a nyolcra, vagy pláne nyolcról a kilencre lépni. Mert ahhoz valami olyasmi kell, mint amikor az ember kiáll a peremre - és előrelép. Nem keres kapaszkodót, nem visz kötelet, mert annyira feszíti a mondanivaló. Amikor mindent beleadunk, de igazán mindent. Amikor életre-halálra megy. Ebben az Örkénynek van dolga még.