ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Nem döntöttem rosszul - Polgár Csaba

2012. november 10., Várhegyi András   -   Fidelio    

 

Az Örkény Színházban október közepén bemutatott Merlin, avagy Isten, Haza, Család című előadás rendezőjével kőszínházi- és független társulati munkáról, ambíciókról, valamint a hangszerekhez fűződő viszonyáról is beszélgettünk. - Milyen a viszonyod a hangszerekkel? Gyakran látni a kezedben az előadásokban.

- Látni, de azért nincs szoros kapcsolatom a hangszerekkel. Egyetemen mindenkinek választania kellett egyet, a legtöbben játszottak valamin, de klarinétos még nem volt, és mivel egyébként is tetszett ez a hangszer, én azon kezdtem el próbálkozni. Viszont mindössze heti negyvenöt perc állt rendelkezésre, ennyi idő alatt gyakorlatilag lehetetlen volt rendesen megtanulni. Pláne nekem. Imádom a zenét, és régóta szerettem volna megtanulni valamilyen hangszeren játszani, de valahogy mégse találtunk egymásra. A klarinét valamennyire már megy, ha betanulok egy dallamot, szinte képes vagyok elhitetni, hogy tudok játszani. A Chicagóban a trombita is a kezembe került, és minimális szinten ott is sikerült elhitetnem, hogy nem esik ki a hangszer a kezemből.

 

- Milyen pluszt jelent számodra a pályán a zenei előképzettséged? Tudod ezt kamatoztatni?

- Nem foglalkoztam előtte ennyit zenével, és biztos, hogy ez pluszt jelent. Minden szövegnek megvan a zeneisége, és az jó, hogy az ember füle egyszer csak rááll erre.

- Másfajta elmélyülést jelent együtt zenélni másokkal, mint „csak" együtt játszani?

- Én úgy tapasztalom, hogy a közös zenélés szigorúbb keretek között zajlik, de nyilván aki profi módon űzi, annak nagyobb szabadsága van benne. Alapvetően a közös játékban is - ha jó a próbafolyamat és a társaság - ugyanaz tud létrejönni, mint a közös zenélés során. Nekem az a cappella éneklés tetszik nagyon, amit az előadásokban gyakran használunk is. Lenyűgöz, ahogy kinő a nagy egész abból, hogy mindenki odarakja a saját dolgát, de ha bármilyen kis részt elveszel belőle, akkor az már nem működik úgy.

- Az egyetem után együtt maradt az osztályotok, és megalapítottátok a HOPPartot, amiből idővel sokan kiváltatok. Mit tudtatok itt megvalósítani?

- Két részből állt a dolog. Egyrészt amikor mi végeztünk, akkor volt az első nagy krach a színházaknál, hogy gyakorlatilag telítődtek. Másrészt, mikor az utolsó évben elmentünk gyakorlatra, azt éreztük, hogy amit mi négy évig keményen tanultunk, azt a legtöbb helyen nem tudjuk alkalmazni a gyakorlatban. A hangszeres játék egyes színházaknál egyszerűen nem fér bele, nincs mód erre állandóan figyelni, hogy trenírozva legyünk. Ebből a szempontból ez saját döntés volt, hogy akarjuk csinálni a dolgainkat, és hamar el kellett dönteni, hogy ez csak egy nyári projekt, tehát ha van kedvünk, összejövünk, vagy azt mondjuk, hogy csináljunk egy társulatot, de akkor egész évben jelen kell lenni. Eleinte ez jól ment, én legalábbis biztosra tudom, hogy nem döntöttem rosszul, hogy az első két évben párhuzamosan voltam jelen az Örkényben és a HOPPartban. Sokat adott, és a mai napig, ha időm engedi, dolgozom velük. Az viszont törvényszerű volt, hogy ez egyszer átalakul.

 

- Miért kellett átalakulnia? Olyan fiatalkori dolog ez, amiből jó, ha egy színész idővel kinő, túllép?

- Erre nehéz válaszolni. Nem könnyű ma egy független társulatnak fennmaradni. A mai kultúrpolitika egyre egyértelműbben értésünkre adja, hogy nem akarja, hogy létezzenek független társulatok. Sok emberen látom, hogy belefáradtak. Egyrészt belehalnak, mert éheznek, másrészt meg belefáradnak abba, hogy mindig újra bizonyítaniuk kell, hogy nekik igenis van létjogosultságuk. Ebből a szempontból sokszor süllyedő hajónak tűnik egy-egy ilyen társulat. A HOPPart-nál a jelenlegi társulat tagjai - Herczeg Tamás, Szilágyi Kata, Kiss Dia, Barabás Ricsi - nagyon komolyan viszik ezt, nem pedig egy alibiként. De itt is az egyetlen túlélési esélye az volt idén, hogy koprodukciókat csináltak. Ebben az évben, úgy látszik, erre sem lesz esély.

- A Katona tavaly a Szputnyikkal közösen mutatta be az Anamnesist, az Örkényben pedig pár hete volt a Merlin premierje, amit te rendeztél a HOPPart bevonásával. Mi áll ennek a tendenciának a hátterében?

- A főváros kiírt egy pályázatot, hogy a kőszínházak fogadjanak be függetleneket. Ezután Mácsai Pál [az Örkény Színház igazgatója] szólt nekem, hogy van ez a lehetőség, és ő szívesen látna a HOPPart-tal egy koprodukciót. Ezek nagyon termékeny közös munkák lehetnek, de az, amit Vidnyánszky javasolt, hogy a függetlenek tagozódjanak be a kőszínházakba, ha értelmesen végiggondoljuk, lehetetlenség. A kőszínházaknak repertoárt kell biztosítani, rendben kell lennie egy évados műsortervnek, míg a függetleneknek pont abban van az előnyük, hogy rögtön reagálni tudnak az aznapi történésekre, nincs megkötve a kezük. Persze nem idegen egymástól a kettő, hiszen ugyanúgy színészek és rendezők dolgoznak benne, ugyanúgy próbálunk, és aztán nézőknek szeretnénk megmutatni azt, ami elkészült, de egészen más formája ez a színházcsinálásnak. 

 

- A HOPParttal korábban is készítettél előadásokat. Mikor ez az ötlet jött, amúgy is benned volt már, hogy kéne újra rendezned?

- Keresgéltem darabot, de nem vagyok rákényszerítve, tehát én akkor rendezek, ha valami megtetszik, és ezután keresek hozzá embereket. A HOPPart adott volt, szerencsére ők az eddigi esetekben mindig rábólintottak az ötleteimre. Pali látta a Korijolánuszt, és mivel volt ez a kiírás, azt mondta, ebben a felállásban képzeli el. Darabmegkötése nem volt, teljesen szabadkezet kaptam. Ezután Friedenthal Zoli nyomta a kezembe ezt a Dorst-művet, ezt a lehetetlenséget, ami akkor annyira abszurdnak tűnt, hogy azt gondoltam, nosza.

- Ezért lett érdekes számodra?

- Nem, azért nem ez volt a fő érv. Maga a történet egy kiváló feldolgozása az Artus-mondakörnek. Teremt egy saját eposzt azzal, hogy összekeveri a breton-legendát a '80-as évek Európájának szellemiségével, meg kérdéseivel. Ez számomra nagyon érdekes volt.

- Miben látod a darab aktualitását, hogy erről ma érdemes beszélni?

- A darab egyik lényegi kérdése, hogy hogyan rohadnak szét az utópiák, adott esetben a Kerekasztal eszméje. Az összes tárgyaláson látjuk ezeket a hatalmas kerekasztalokat, amik magát a demokráciát jelképezik. Ez egy nagyon erős jelkép mind a mai napig. Ez volt az első dolog, ami megfogott benne, és ezután elkezdett érdekelni, hogyan lehet erről beszélni, hogy van az, hogy az emberek előtt - még ha jót is akarnak - annyi sok buktató sorakozik egy jó cél megvalósításakor. Hol rontjuk el? Nekem az is fontos, ami az elmúlt húsz évben itthon történt, hogy - miközben nem feltételezem senkiről, hogy rossz szándékú lenne, de - nem ott tart ma az ország, ahol elképzeltük, hogy tartania kellene ebben a jól hangzó demokráciában.

- Hogyan működött a független társulati színészek és a kőszínháziak összeeresztése?

- Ma már nagy az átjárás a két terület között. Nálunk is vannak többen, akik már dolgoztak a HOPPart-nál vagy más független csapatnál. Én most rendeztem először ilyen színházban, ahol apparátus van, műszak, iroda, tehát nekem ez teljesen idegen volt, és ezektől megőrültem a próbák alatt, mert nem vagyok praktikus ember, sőt, ebből a szempontból kimondottan slendriánnak nevezném magamat. De a dolog lényegi részében nincs eltérés.

- A Merlin bemutatója után vagyunk. Ott voltam a főpróbán, és láttam, hogy páran felállnak és elmennek. Mintha bekerült volna egy erős hatásokkal operáló független színházi produkció egy kőszínházba. Milyen utóéletet jósolsz az előadásnak?

- Palinak az volt a célja, hogy a kétféle közönséget valahogy megkeverjük. A független színház más nyelvet használ formailag, szabadabban kezelik az anyagot. Fogalmam sincs, hogyan reagálnak majd rá az itteni nézők. Talán hosszúnak találják. Előfordulhat, hogy valakit nem érdekel ez a probléma. Én nem tartom brutális, forradalmian újfajta előadásnak, lehet, hogy azért, mert én a független közegből többet látok. Nyilván van, aki azt mondja, hogy ez neki nem fér bele, nem hajlandó végignézni, de én egyáltalán nem gondolom kedélyborzolónak azt, ami létrejött. A cél az volt, hogy az Örkény színpadán is valami más forma vagy minőség kezdjen el működni.

 

- Dömötör András ugyanitt kezdte a pályáját színészként, de most már inkább rendezőként találkozni a nevével. Nálad ez mennyire válhat jelentőssé?

- Nem tervezek ennél jelentősen többet rendezni. Nem tanultam ezt, és ennek érzem is valamennyire a hiányát. Ritmusilag például nehezen rakom össze az előadásokat, nehezen megy megpörgetni, gyakran inkább hagyom folyni. Ez is egy szakma, ezt meg kell tanulni. Ugyanakkor soha nem erősködtem, nem idegeskedek ezen, hanem szeretem közösen csinálni a dolgaimat, nagyon érdekel az ember, aki éppen dolgozik, akár dramaturg, akár díszlettervező, színész, vagy díszítő. Nem szándékom elvégezni a rendező szakot. Ha hívnak valahova, akkor szívesen megyek, de nem kaptam vérszemet, és én nagyon szeretek színész lenni. Biztos, hogy nem bírnám otthagyni.

- Vettél észre magadon rendezés közben hasonlóságot egykori tanáraiddal vagy rendezőiddel?

- Nagyon erős a főiskola hatása. Ascher Tamástól, Zsótér Sándortól és Novák Esztertől olyan dolgokat tanultam, amik nekem fontosak, és nem is szeretnék úgy csinálni, mintha nem lennének azok. Az első rendezésem [Herrmann csatája] után több olyan beszélgetés is lezajlott, hogy ez nagyon „zsótéros" volt, de nekem ezzel nincs problémám. Próbálgatok dolgokat, aztán vagy kijön belőle valami, vagy nem.

- Ebben az évadban rendezte Mohácsi János a Liliomfit, aminek te vagy a címszereplője. Az előadásban a színház intézményéről is szó esik, szükség van-e rá. Kellenek ma színházak?

- Szerintem nem találtak még ki jobb dolgot a színháznál. Persze mindig kérdés, hogy a tévé, mozi, internet mellett mennyire van rá szükség, de szerintem ez mindig kelleni fog. Ez egy olyan recept, aminél még jobbat nem tudunk. A kérdés az, hajlandó-e a színház tudomásul venni, hogy itt bizony komoly versenytársak vannak. Nem teheti meg azt, hogy arisztokratikus módon elvonul egy árnyékos sarokba. Az embereknek látnia kell, hogy a színház él, változik, van mozgás, és ne egy múzeum legyen róla a képzet. Ha elmegy egy tizenöt éves színházba, és azt látja, hogy ósdi ruhákba öltözött emberek kiabálnak egymással a színpadon, akkor joggal kérdezi, hogy  mi köze neki ahhoz.

- Viszont ugyanaz a szereplő, aki a darabban a színházat annyira magasztalja, ő mondja, hogy Liliomfira viszont nincs szükség. Sok Liliomfi van, akikre nincs szükség?

- Van ennek egy olyan vetülete, hogy ha valaki csinál egy színházat, esetleg nem akar olyan embert maga mellé, aki önjáró, mert lehet, hogy az neki nem megfelelő. De ez nemcsak a színházban van jelen, hiszen mind tapasztalhatjuk, mennyire nehéz függetleníteni magukat attól az adott rendszertől, ami körülvesz minket. Mindig nagy kérdés, meddig mondhatja ki valaki, hogy ő eddig meg eddig megy el, de onnantól kezdve nem, tehát minőségi szint alá nem akar kerülni. Sok színházat látni, ahol egyszerűen ott ragadnak színészek, mert nem tudnak mozdulni.