ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Öntörvényű ember

Egy mondat Mácsai Pálról - Premier

Színészt játszik Mácsai Pál Molnár Ferenc darabjában, A testőrben, pontosabban A színészt játssza, ami jelentős különbség, így jelzi a szerző a szereplők fölsorolásakor, hogy az illetőnek a foglalkozása, mondjuk inkább a mestersége a legfőbb jellemvonása, ezáltal tudjuk meg róla a legtöbbet, szinte mellékes, hogy milyen egyéb tulajdonságai vannak, kedélyes-e vagy lobbanékony, becsületes-e vagy megbízhatatlan, hízásra hajlamos-e vagy szeret alkonyatkor pipára gyújtani egy öblös karosszékben, ezek sokadrangú dolgok ahhoz képest, hogy SZÍNÉSZ, ezzel mindent elmondtunk róla, minden felelősséget elhárítottunk magunkról, hiszen miféle illúziónk lehet arról az emberről, aki papírkoronát rak a fejére, és elhiszi magáról, hogy király, sőt másokkal is el akarja hitetni (tévedés ne essék, ezt szintén Molnár írta), az ilyen embert nem lehet normális mércével mérni, és a lehető legnagyobb tapintattal kell kezelni, mert sohasem tudhatjuk, mi telik ki tőle, Molnár Színészétől például az, hogy a színpadon kívül, a való életben is maszkot csinál magának és jelmezt ölt, elmegy otthonról mint Színész és visszamegy mint Testőr, hogy megtudja, megcsalná-e a felesége (aki Színésznő) valakivel, vagyis hát ővele, akit nyilván nem ismer föl a maszkban és a jelmezben, mert afelől ugyan bizonytalan a Színész, hogy a felesége hűséges-e hozzá, de afelől nem, hogy ő bravúrosan játszik, lehet, hogy férjnek tökéletlen, de színésznek tökéletes, ezt a mértéktelen szakmai hiúságot emeli Mácsai alakítása középpontjába, ettől lesz az elegáns, finom, társalgási stílusú Molnár-színész, aki az egész vállalkozást (a féltékenységet és a szerepjátszást) kvázi stílusgyakorlatnak tekinti, elszánt, sőt nekivadult spíler, bősz csepűrágó, szakmájának paradoxonától, játék és valóság, illúzió és realitás szétbogozhatatlan kettősségétől szenvedő komédiás-szörnyeteg, ez radikálisan új fölfogás, Mácsai szakít a Molnár-sablonokkal, a szalonias modorral, a gesztusok választékosságával, ami muzeális idézőjelek közé helyezné a darabot, az ő Színésze leleplezi a könnyed, játékos átlényegülésről szőtt közhelyeket, Mácsai Színésze nem beszél a szenvedésről, hanem szenved, mégpedig csúnyán, vulgárisan, magából kikelve szenved, semmiképpen sem szenveleg, inkább elragadtatja magát, durván és nyersen viselkedik, semmi finomság sincs benne, otthon slampos slafrokban jár, talán még fogat se mos rendesen, és amikor Testőrré vedlik, akkor sem a formalinban tartósított snájdigot játssza, hanem azt a színházi Testőrt, akit a féltékenységébe és mesterségébe belehergelődött színész Testőrnek képzel, van ebben a harsány, komédiázó átlényegülésben valami távolságtartó irónia, sőt több, gunyorosság, amit részint Molnárnak, részint magának a színészetnek adresszál, mintha Mácsai le akarná vakarni az affektációt a színházi illúzióról, csak nem képzelitek, mondja, hogy a Színésznő nem ismeri föl a férjét a Jávor Pál-bajusz mögött, érintésnyi távolságra a masztiksztól, csak nem képzelitek, hogy nem ismeri föl a leheletét vagy a szemölcsöt a nyakán, csak nem képzelitek, hogy a Színész elhiszi, hogy a felesége elhiszi, és hogy Molnár elhiszi, hogy a közönség elhiszi, Mácsai nem a színház mindenhatóságába akar beavatni, az ő Színész-Testőre nem a játék frivolitásáról és a titokzatos bájával mindent letagadó női rafinéria csapdájába esett férfiról szól, hanem a szerepkényszerről, arról, hogy a színész éli a saját sorsát, a színészsorsot, ami abból áll, hogy mások sorsát éli át, Mácsai Színésze csak a Testőr szerepében tudja átélni a privát sorsát, egy másik ember életével tölti föl a magáét, csak a szerepben képes megőrizni a személyiségét, mert önmagában senki és semmi, "üres hordó", ahogy Diderot mondja a Színészparadoxonban, ez az ürességérzet tragikus felhangot kölcsönöz Mácsai alakításának, a feltöltődés ideiglenes, a szerepjáték idejére szól, átmenetileg fölvillanyozódik a színészházaspár kihűlt házassága, amit a "színház" tart össze, hogy utána mindenki visszavonuljon a saját magányszigetére, ez nem a kizárólag társasági szórakoztatás céljából kreált Molnár-színház, nem a nyárspolgár elképzelte irigyelt művész, Mácsai megfosztotta a színészt a kommercialitásban (talán) még létező mitológiájától, ahogy korábban megfosztotta a drámaírót, Strindberget is a svéd Enquist ismert demitizáló darabjában, A tribádok éjszakájában, ez a színmű kifejezett anti-Molnár, melyben a színházi világ eleve ordenáré közegként jelenik meg, itt aztán nincs semmi frivolitás és elegancia, semmi teátrális trükközés a női lélek rejtelmeinek kutatására, itt egy nőgyűlölő pocskondiázza a nőt (és a színésznőt) saját kisebbrenűségi komplexusát ellensúlyozva, Mácsai vehemens, agresszív Strindberget játszott, aki verbális brutalitással és intellektualizmusának fitogtatásával ront rá az "ellenségre", alakítása fölényes és látványos volt, gazdagon mutatta színészi szaktudását, de emlékezetem szerint nélkülözte a "bel-ember" (ahogy Arany mondja Hamlet-fordításában) titkait, a rejtett rugókat, amelyek az intenzív fölszín mögött a kompenzációs mechanizmust mozgatják, valószínűleg nem a Madách Színház volt a legjobb terep Mácsai kibontakozásához (az Enquist-darabot a stúdióban játszották), megérne egy elemzést fölfejteni, miért rekedt sokáig az ízlésétől és színházfölfogásától merőben idegen közegben, ritka portyázásai mutatták, mennyivel többre képes máshol, például a József Attila színházi Liliomfiban, ráadásul egy olyan szerepben, amelyről úgy gondolhattuk, nem az övé, miért őlenne a muzeális idők ifjú hősszerelmes színésze (megint egy színész!), modern értelmiségi alkatával, erős racionális beütésével, csakhogy épp az utóbbi hozta létre a szükséges ironikus idézőjeleket, a színészi szaktudás pedig a mesterségbeli bravúrstiklit, ez pazar alakítás volt, előadáshosszig tartó commedia dell'arte, mozgás-gesztika-beszéd tökéletes hármas egységben működött, a német akcentussal díszített szerepjáték párját ritkította magyar színpadon, ahol általában kínok kínját éljük át, ha a színésznek idegen nyelven kell megszólalnia (máshol ez természetes), Mácsai nyelvi készsége, hajlékony artikulációja újabb eszközöket állított az alakítás szolgálatába, kiderült, hogy a komédiásösztönt nem korlátozza a színészi intelligencia, ugyanezt ellenőrizhettük később egy (Jordán Tamással közösen játszott) Anthony Shaffer-krimiben vagy Villon-versmondásában, s különösen Örkény-estjében (Azt meséld el, Pista), melyben az eszközöket látszólag teljesen eltűnteti, visszalép a szöveg mögé, légiesíti a határt színész és szerep között, nem tudni pontosan ki beszél, ő-e vagy Örkény, vagyis hát ő beszél Örkény helyett, Örkény nevében, vele azonosulva és őt demonstrálva, ez a kívül-belül látás egyúttal a rendezőé is, korábbi példája korábbi Örkény-rendezése, a Pisti a vérzivatarban, egy okos, metaforikus és költőien történeti előadás, tudattalanul talán már a Madách Kamara önállósításának vágya készülődött benne, ez mostanában megvalósulni látszik a kis lépések taktikájával, Mácsai nem az a típus, aki rohammal foglal el színházat, derűsen, bölcsen, kisfiúsan mosolyog, tudja, amit tud, nem kockáztat fölöslegesen és nem megy fejjel a falnak, habár egy normális országban már rég ő volna a nagy Madách igazgatója (Téli rege-rendezése végtelenség óta az egyetlen nézhető prózai produkció volt az Erzsébet körúton), inkább csöndes kompromisszummal gebinbe veszi a Kis Madáchot, csinál egy jó első szezont a Színész/Testőrrel, a Mi újság, múlt század? című dokumentum-potpourri megrendezésével, valamint David Barker darabjával a belülről vezérelt muűvészről (Jelenetek egy kivégzésből), melyet egy jövendő értelmiségi művészszínház közéleti-teátrális jelzéseként állított színpadra, heveny intellektuális indulattal, malíciával, a szellem és tudás iránti elkötelezettséggel, ahogy öntörvényű színházi emberhez illik.

Koltai Tamás