ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A szervezés és a jegypénztár

május 1-jén napközben zárva tart.
A pénztár 18:30-kor nyit

és előadáskezdésig tart nyitva.

Egészségünkre, Attila!

Népszabadásg, 2007. április 14.

Egyedülálló produkcióra vállalkozott - kérésünkre - az Örkény Színház két művésze, Pogány Judit és Csuja Imre. A költészet napján, április 11-én egy kisbusszal körbejárták velünk Dunaújvárost és környékét, ahol a legváratlanabb helyszíneken megállva csaptak le óvatlan járókelőkre azzal a felkiáltással, hogy szeretnék meglepni őket egy-egy verssel.

Azt még nem lehet tudni, hogy milyen válasz érkezik a postáskisasszonyok és a sorban állók részéről. Épp hárman várakoznak az egyetlen nyitva tartó ablak előtt csekkekkel a kezükben. Egyikük egy kamaszlány, aki kihasználva a pillanatnyi csöndet, gyorsan kislisszol az ajtón.

Egy középkorú hölgy meg egy nyugdíjas férfi tétován álldogálnak, majd az aszszony kiböki: neki nincs ideje, mert munkába kell mennie. Mégsem tud elsietni, mert az ablak mögött ülő hölgy úgy dönt: ő bizony meghallgatja a verset, úgyhogy nem veszi el tőle a csekket. Láthatóan Pogány is elbizonytalanodik, mivel nem kap választ senkitől. A kínos csöndet végül a postahivatal vezetője töri meg, miután ellentmondást nem tűrően kiosztja a sorban álló aszszonyt:

- Picit tessék már meghallgatni a művésznőt!

Ezzel el is dől a dolog. A kuncsaftok megadják magukat, Pogány Judit belekezd József Attila Balatonszárszó című versébe. Halk hangja lassan betölti a teret. Hogy a költő szavai eljutnak-e a hallgatóság tudatáig, nem tudni, de a szívekig bizonyosan elérnek. Amint elhangoznak az utolsó sorok ("Száz gramm dohányt hagyott rám, / hogy legyen cigarettám. / S nem álmot, hanem alvást. / Nem látjuk többé egymást."), súlyos lesz a csönd a postahivatalban. De már nincs benne semmi kínos. Inkább olyan az egész szituáció, mintha egy angyal szállna el a fejek fölött.

Öt perccel később, már kint a parkoló-ban, Pogánynak eszébe jut, hogy van nála egy csekk, amit az adonyi postán sorban állás nélkül is befizethetne. Visszamegy a hivatalba, és beáll az ablak elé a pénzzel. A postáskisasszonyok csak ekkor ocsúdnak fel a döbbenetből, gyorsan le is csapnak a színésznő autogramjára.

- Ó, bárcsak többször is jönnének a művészek - sóhajt fel Eta néni a szomszédos orvosi rendelő várójában a verskommandó fellépése után. - Különösen a Judit művésznő, neki már a hangját is nagyon szeretem. Ahogy tudja hajlítgatni, kifejezni!

Pogány Judit láthatóan elemében van, egyre jobban élvezi a kultúrmissziót. A közeli struccfarmnál lévő étteremben Tarbay Ede egyik gyerekversével kápráztatja el a pultos kisasszonyt. Elmenőben még szabadkozik egy sort, hátha túl könnyednek találták ezt a szösszenetet:

- Van ám József Attilánk is! - mondja Pogány Judit, és választ sem várva egy fajsúlyos négysorossal búcsúzik.

Csuja Imre nagy pillanatai következnek. A hatos főút mellett, Adony és Kulcs között egy majornál állunk meg. Az út egyik oldalán egy ház áll, szemben vele vannak az istállók meg a földek. A kutyaugatásra kijön a tanya tulajdonosa, a 70 éves Béla bácsi, aki a fiával együtt már negyven éve gazdálkodik a családi birtokon. Mire megnyugtatnánk, hogy nem valamelyik hatóságtól jöttünk, felismeri a színészeket.

- És most nekem fognak verset mon-dani? Csak az én kedvemért? - kérdezi kissé bizonytalanul, meghatódva.

Aztán Csuja Imre rákezdi: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messze ringó gyermekkorom világa..."

Béla bácsi vele suttogja a Radnóti-verset, mintha csak a templomban mondaná el a közös imát. Látszik, kívülről ismeri a művet. A felénél még csak a szemét törölgeti, a végére már patakokban folyik a könny az arcán.

- Ne haragudjanak - szabadkozik -, de ha meghallom ezt a verset, ugyanúgy sírok, mint amikor megszólal a Himnusz. Én nem vagyok tanult ember, nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek. Most az jutott eszembe, hogy 56-ban azt mondták az embereknek: lehet menni erre is meg arra is. Márhogy elszökni külföldre, vagy itthon maradni. Én maradtam. Sose bántam meg. Nem tudnék máshol élni.

Csuja egyébként nem csak Béla bácsit ríkatja meg a "Nem tudhatom..."-mal. Előbb egy dunaújvárosi barkácsáruházban, majd egy bevásárlóközpontban is könnyeket csal ki a szemekből.

A "kultúrbrigád" persze nem csak szomorú versekkel készült, a színészek az egyes helyszíneken igyekeznek variálni a különböző hangulatú műveket. Így sorra kerül Petőfi Anyám tyúkja, Tarbay Ede és Bertók László egy-egy vidám költeménye csakúgy, mint néhány svéd gyerekvers. A költészetnapi túrát a gyermekek fogadják a legtermészetesebben, ami nem meglepő, hiszen ők szinte mindennap találkoznak versekkel. Az adonyi óvodások meg a dunaújvárosi gyermekkönyvtárban éppen a költészet napját ünneplő általános iskolások mindenesetre egyáltalán nem tűnnek meglepettnek, sőt maguk is versmondással viszonozzák a két színész produkcióját.

A művészek által véletlenszerűen megszólított járókelők többsége egyébként utoljára iskolásként olvasott verset. Azt ugyan senki sem ígéri meg, hogy a költészetnapi váratlan találkozó hatására mostantól naponta levesz majd a polcról egy-egy verseskötetet, ám azt kivétel nélkül mindenki megjegyzi, hogy a színészek a személyre szóló versmondásukkal életre szóló élményt szereztek a számukra.

Csuja Imrének egyébként vannak fia-talkori emlékei arról, hogyan lehet kultúrmissziót teljesíteni szokatlan körülmények között.

- A hetvenes évek végén, amikor a debreceni színház stúdiósa voltam, egyúttal a hajdúnánási állami gazdaság-ban dolgoztam népművelőként - mondja a színész. - A főnökök benevezték egy kulturális vetélkedőre a szocialista brigá-dokat, és rám bízták az emberek felké-szítését. Azok meg azt mondták, hogy nekik nincs idejük arra, hogy munka után velem foglalkozzanak. Úgyhogy napköz-ben kimentem a növénytermesztőkhöz verset mondani a határba, hajnalban meg az állattenyésztőknek tartottam előadást almozás meg tehénfejés közben. Heteken át nyomtam nekik az istállóban Adyt és József Attilát, de meg is lett az eredménye, mi nyertük meg a versenyt.

Csuja Imre arra is jól emlékszik, hogy a rendszerváltozásig, vidéki színészként rengeteget hívták különböző vállalati rendezvényekre verset mondani, de ma már ez nem divat. Pogány Judit általános iskolásként még csak írta a verseket, kö-zépiskolásként viszont már nagy szavalóként tartották számon, több országos versenyt is megnyert. A verseknek köszönhetően sokat lóghatott az iskolából: számtalan helyre küldték őt szavalni a legkülönbözőbb rendezvényekre.

- A mai napig imádok verset mondani, de már kevés lehetőség van rá - mondja Pogány Judit. - Összeállíthatnék persze egy önálló estet, amivel járhatnám az országot, de egy ilyen produkció létrehozása sok időt igényel. Meg nagy felelősséget, hiszen a versek segítségével a legféltettebb titkaimat, a világról alkotott képemet kellene megosztanom a közönséggel.

A színészek a versturnén csaknem húsz véletlenszerűen kiválasztott helyszínen - egyebek között induló távolsági buszon, tanyán, orvosi rendelőben, óvodában, könyvtárban, kocsmában, postahivatalban, bevásárlóközpontban, barkácsáruházban - szólították meg az embereket. Nagyjából százan lehettek részesei a személyre szóló versmondásnak.

- El vagyok ájulva - vonja meg a nap mérlegét Pogány Judit. - Azt azért gon-doltam, hogy az emberek nem lesznek udvariatlanok, és hajlandók lesznek megállni egy percre, hogy meghallgassanak néhány verset, de arra nem számítottam, hogy csillogó szemmel fognak figyelni minket. Sokan valóban el tudták felejteni egy-egy pillanatra, hogy hol is vannak, és teljesen átadták magukat a verseknek.

- Nekem különösen az tetszett, ahogy a barkácsáruházban a pénztárnál sorban álló emberek hangulatát meg tudtuk fordítani - mondja Csuja Imre. - Volt, aki az elején be is szólt, hogy inkább sietne, aztán szépen megbékélt, sőt a végén még meg is köszönte a produkciót.

A verskommandó a dunaújvárosi vas-mű közelében lévő 108! nevű kocsmában fejezi be a költészetnapi körutat. A pultot támasztó idős úr, Tislér János épp fröccsöt iszogat, amikor Csuja Imre rátör a "Falu végén kurta kocsmá"-val. Az öreg hosszasan bólogat, aztán kiböki:

- Ami szép, az szép.

Aztán kérdés nélkül mondja, hogy tudja ám, miért éppen április 11-e a költészet napja:

- Akkor született József Attila. Mégpedig 1905-ben. Egy nappal az édesapám előtt. Az öregem most lenne 102 éves. Sokszor emlegette, hogy személyesen ismerte József Attilát. Azt már nem tudom, hogy honnan. Na, isten éltesse mind a kettőt! Egészségünkre!