ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Október 23-án, valamint november 1-én közönségszervezésünk és jegypénztárunk zárva tart!

Nem vagyok kiszolgálva és kiszolgáltatva

 

Kerekes Évával Varga Kinga beszélget (2013. május)

 

...az ember érdekel, akit játszom, hogy ő milyen, mi van a fejében, hogyan gondolkozik, mit akar. Ezekből már össze lehet rakni egy embert, és akkor az már adja magát.

- Az Örkény Színház Peer Gynt-előadásának második felvonása alatt, az Åse halála és kísértetszerű megjelenése közötti negyvenhat percben beszélgetünk. Mennyire könnyű ilyenkor mással foglalkozni?
- Meghaltam, letettem azt a terhet, hogy folytatnom kell a sorsomat. Szerintem jól sikerült, semmi nehézséget nem érzek. Nem mindig van ez így, de ilyenkor jöhet a következő.


- Az, hogy még vissza kell menned?
- Az csak egy kis négymondatos visszatérés, az nem akkora feladat, hogy arra nagyon kelljen koncentrálni.

 

- Amikor először láttalak színpadon, a Nő a múltból című darabban, az volt az érzésem, hogy egy túlvilági, irracionális lény van előttem, és azóta is azon gondolkozom, hogy tudod ezt elérni. Sokszor mondanak ösztönösnek. Le tudod írni, mi ez?
- Nem tudom leírni, ez egy létezés. Olyan nagyon nem kezdenék bele bogozgatni, mert boncolgatom eleget. Ez egy ember, egy lény, aki valamilyen, és ha ilyennek látsz, vagy ilyennek érzel, akkor abban biztosan van valami, de ha megfogalmaznám, az olyan, mintha tudnék róla, hogy mi az, és pontosan én sem tudom. Ez a lelkem, gondolom, vagy az, aki én vagyok.

 

- Mi az ösztönösség maga?
- Vannak különböző periódusok - de gondolom, ezzel mindenki így van -, van, hogy az ember inkább visszavonul, gondolkozik, magába fordul, olyankor semmit nem akar tenni, hanem inkább vár, amíg nem elég erős ahhoz a hitében, hogy ki tudjon lépni. És aztán eljön az a pillanat, amikor összesűrűsödnek azok az energiák, amelyek továbblépésre késztetik, amikor eljön a spontán cselekvés ideje, az ihleté, az ösztönösségé. Ezek váltakoznak a próbákon, az életben és a létezésben is, de ez nemcsak ösztönösség, szerintem senkire sem jellemző kizárólag az ösztönösség. Az ösztöneim azonban valóban nagyon erősek. Ez nem jelenti azt, hogy ne hallgatnék másokra, vannak olyan emberek, akiknek igazán érdekel a véleménye, és bizonyos döntéshelyzetekben leszűröm belőlük azt, ami azokból rám vonatkozik, de mindenképpen az ösztönnek kell vezetnie, mert szerintem ennél erősebb dolog nincsen, erre lehet igazán hallgatni, csak nem mindig van az ember olyan állapotban, hogy ezt a hangot tisztán meghallja. De vezetni szerintem mindenkit az ösztöne vezet.

 

Akkor hogyan vethető ez össze azzal a tudatos színpadi létezéssel, amiről olvastam, hogy először Arielként érezted a sajátodnak? Ösztönösség és tudatosság között nincs ellentmondás?

A tudatosság és a nem-tudatosság szerintem összefügg. Az ember tudja, hogy mi történik, hogy mit akar, tudatában kell lennie annak, hogy mit szeretne megvalósítani, de a megvalósítás ösztönös, azt nem lehet irányítani, mert akkor az machináció, agyalmány, kitaláció lesz. De a kettő együtt van. Az Arielben egy olyan mester, Taub János vezetett, aki tudatosított, így általa tudatosodtak bennem dolgok a színházzal kapcsolatban, és a színház meg az élet mindig összefügg. Ő mindig tudta, hogy miként szeretné megvalósítani a dolgokat, hogy mi lesz a végeredmény, hogy hova kell eljutnia a színésznek, volt egy képi világa, nagyon pontos határokat jelölt ki, de ezeken belül olyan szabadságom volt, ami nagyon keveseknél, vagy nagyon kevés előadásban. Azt hiszem, arra szükségem van, hogy érezzek egy biztos tudást, megerősítést, irányítást, a megvalósításban viszont nem igénylem a segítséget, csak hogy legyen egy terv, egy főbb gondolat, ami mentén tudok haladni, és akkor hozzáteszem a magamét.

- Akkor számodra nem is fontos a mesterségbeli tudás, például hogy hogyan kell bejönni egy ajtón?
- Nem, az ember érdekel, akit játszom, hogy ő milyen, mi van a fejében, hogyan gondolkozik, mit akar. Ezekből már össze lehet rakni egy embert, és akkor az már adja magát. Mindig azt keresgélem meg, hogy mi a baja, mert abból nagyon sok mindent meg lehet érteni, hogy ki milyen feladatot kap az életében, és azt hogyan pörgeti. Különösebben nem találom ki, hogy melyik lábával kel fel, vagy hogyan megy be a színpadra. Az egészből jönnek a részletek, egy ember teljes személyiségéből indulok ki, és ha azt megértem, abból már jönnek a finomságok, akkor tulajdonképpen meg is oldódik minden, és előbújik magától.

- Most itt az Örkényben négy repertoárdarabban vagy benne, köztük az utolsó tavalyi bemutatódban, a Peer Gyntben. Ebben az évadban nincs premiered. Ezt hogy éled meg?
- Most már jól. Amikor megtudtam, nem értettem, hogy ez hogy történhet meg, de aztán kiderítettem, mi ennek az oka, és elfogadtam, és tulajdonképpen attól a pillanatától már nem okozott problémát. És végül is volt bemutatóm, Tatabányán, az Édes Anna Vizynéje, és már túl vagyok ezen, szerintem jót is tesz, most már nem gondolok rá.
 
- Miért fontos, hogy legyenek mindig új bemutatók?
- Mert én sem vagyok ugyanaz. Az ember elgyengül, ellustul, ha nincs új helyzet, új kihívás. Nem lehet mindig egy védőhálóban létezni. Nekem kellenek olyan feladatok, amik idegen közegekben, idegen emberekkel érnek, nem a bejáratott otthonosság jegyében. Nagyon kell ez a háttér, az Örkény társulata, és nemcsak a tudatomnak, hanem nekem magamnak is, hogy ide tartozom, de ennyi év után nagyon nagy szükség van a kimozdulásra. Az elkerülhetetlen, hogy az ember ne nézzen körül a világban. Nem sok jót látok, hozzáteszem, kevés olyan hely van, ahol szakmailag is egyben van a dolog, ahol nincsenek olyan szinten kiszolgáltatva az emberek, hogy ne féljenek. Nagyon sok kiszolgáltatottságot, félelmet, sehova nem tartozást tapasztalok, küzdelmet azért, hogy megéljünk. Elég kevéssé látható az a fajta igényesség, amit magamtól elvárok, hogy legyen értelme annak, amit csinálok. De azt mindenképpen aláhúznám, hogy így teljesebbnek érzem magam.
 
- Ezt a vendégjátékokra vonatkoztatva mondod?
- Mindenfélére. Amikor ma elsétáltam a Király utcától a Váci útig, beleszédültem abba, hogy én milyen zárt világban élek, hogy nem szoktam gyalog közlekedni. Ez volt az első alkalom idén, amikor sütött a nap, és a tavasz kezdete érződött. Nem azt mondom, hogy állandóan be kell engedni, mi van az utcán, de több mindent tapasztalok, és nem csak pozitív élmény ér. Ez persze nem baj, nem szabad elkényelmesedni. Olyan helyeken is voltam, ahol magunk szolgáljuk ki magunkat, nincs úgynevezett személyzet, nem ugrálnak körülöttünk az öltöztetők. Mondjuk, soha nem igényeltem, hogy engem öltöztessenek, mert azt hiszem, kétéves korom óta egyedül öltözöm (lehet, hogy három), szóval ez a jó értelemben vett elkényelmesedés is romboló tud lenni, mert az ember nem lát, és nem tapasztal.
 
 
- Ha vannak az Örkényben bemutatóid, akkor kevesebbet mész máshova?
- Ha van feladatom, akkor persze, nem megyek, de azért azt fönntartom magamnak, hogy kell a mozgás. Ez a szünet kinyitott egy csomó mindent bennem is meg körülöttem is, úgyhogy nem értékelném egyértelműen negatívan. Persze először megijedtem, magamban kerestem a hibát, hogy mit nem csinálok jól, miért nem számítanak itt rám, de ez csak az első ijedelem volt, és aztán föl kellett ismernem a valódi okát, és hogy mi az a többlet, ami nekem ebből tapasztalat lehet. Nem lehet bezárkózni, beülni az autóba, és nem venni tudomást arról, ami van, mert ez itt kivételezett helyzet. És ez nem azt jelenti, hogy nekem fölmondtak, vagy elő akarnak készíteni erre, nem, ez most egy ilyen évad, kész, ennyi.
 
- Ami a közelmúltat illeti, a Zsótérral közös munka, az Arturo Ui és a Nóra mindenképpen új fejezetet nyitott a pályádon, nem? Beszélnél erről?
- Már annyi minden történt azóta, hogy valahogy hátrébb sorolódott. Mindig könnyebb a friss élményekről beszélni, mert különben elkezdek sablonosan fogalmazni. Óriási fordulat volt nekem a Zsótérral való munka, először az Ui, utána a Nóra is, az a feladatszint, ami igazán megdolgoztat, és amibe bele tudom tenni mindenemet, és igazán fordít rajtam. Nem nagyon tudok róla beszélni, ezek megélt dolgok, már megtörténtek. Ezért nem tudok a közönségtalálkozókon sem mit mondani. Az ember megcsinálja, az ott van, nincs mit mesélni róla. Az maga a mese.
 
- Ezeket a darabokat a nézők nehezebben tudják befogadni, amit mutat az is, hogy már egyik sincs műsoron. Ugyanakkor a szakma részéről nagyon nagy elismerésnek örvendenek.
- A közönség szempontja nehéz ügy. Mind a két darabnál, az Uinál egyébként talán kevésbé, éreztem valami értetlenséget vagy valami döbbenetet - nem tudom pontosan, micsodát, nem látom a nézők arcát. De nem az, ami úgy rögtön beszivárog az agyukba, és megcsiklandozza a tudatalattijukat, vagy pont hogy csak a tudatalattijukat csiklandozza, tehát nem lehet számítani azonnali visszajelzésre. Ezt már megszoktam, és nem is vágyom rá, de mégis, az azonnali reakciók az igazán hatékonyak, azok inspirálják az embert, amitől azt érzi, hogy értik, és elfogadják, és tetszik. Viszont egy picit el is magányosodik az ember ettől a küzdelemtől, ami egy darabig jó, aztán amikor már abból se jön vissza semmi, akkor lekókad, nem táplálódik újra, minthogyha állandóan önmagát fogyasztaná el. A szakma részéről mindig kaptam visszajelzést, de a hétköznapi közönségtől ez mindig nagy küzdelem volt. Nem tudom, hogy ezt hogy lehet formálni, mert azért ez mégiscsak egy kölcsönös dolog, ez nem tud csak rajtam múlni, ez rajtuk is múlik.
 
 
- És a többi örkényes nagy szereped, például A testőr, a Kávécsarnok, a Tűzoltó?
- Mindegyikben van valami egyedi, külön kis csatornán ott van mindegyik az összes érzettel, gondolattal, az egész vizuális dologgal együtt, ami berögzül az agyamba a próbák alatt, egy kis kompakt dolog mindegyik, amikhez a játék során mindig hozzájön a jelen. Vissza tudok rájuk emlékezni, de engem mindig az telít el, ami éppen van. Most például az, hogy el kell adnom a házamat, és az eddigi tizenkét éves életünket egy egészen más szemszögből kell néznem. Azt kérdezd meg, hogy milyen lakást találtam eddig. Arról tudok beszélni.
 
- És Åséról? Az most van.
- A nézőnek biztos az az izgalmas, hogy az ember mit játszik, de én nem tudok beszélni a szerepeimről, mert az elmondva egyszerű és megfogalmazhatatlan. Ha elmondanám, hogy mire gondolok Åse halála közben, az a nézőnek csalódás lenne. Arra gondolok, hogy kivonom magam, mintha nem lennék ott, tehát leveszem magamról azt a terhet, hogy a színpadon nekem valamit kell ábrázolnom, s arra koncentrálok, hogy most már csak a Polgár Csabi van jelen. És ettől működik. Csak nem biztos, hogy ez földobja az embereket, mert úgy érezhetik, hogy abban a pillanatban Åse tényleg meghal. De hogy ezt hogy állítod elő - most szándékosan szakmai nyelven mondom -, az nem olyan összetett, és nem olyan misztikus, mint ahogy azt a néző élményként megkapja. Szerintem ezért nehéz beszélni a szerepekről. Játszd el, és akkor mindenki olyannak látja, amilyennek akarja.
 
- A szerepek nem zavarnak a hétköznapokban? Mondjuk, egy nagy szerep?
- Egy nagy szerep kitart egy kicsit, de ha már megvan, onnantól fogva jöhetnek a hétköznapok.
 
- Mindig nagyon érdekesnek találom, hogy a Főiskoláról a lehető legtermészetesebb dologként beszélsz.
- A Főiskola óriási megkönnyebbülés volt a gimi után, hogy nem kell állandóan kínlódni az álmossággal, hogy ébren tudjak maradni a fizikai meg a kémiai képletek, a biológiai magyarázatok meg az unalmasabbnál unalmasabb logaritmusok között. Négy évig arra kényszerítettek, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amikhez az égvilágon semmi közöm sincs, ugyanakkor az agyamat nem tornáztathattam annyira, hogy tájékozott kultúrlény legyek, aki minden évszámmal tisztában van, és tudja, hogy mikor volt az Aranybulla. Azt, mondjuk, éppen tudom: 1222. Ilyen négy év után bekerülni egy olyan helyre, ahol minden pillanat leköti a figyelmemet, és végre a helyemen vagyok, az nagyon jó volt. Sajnos engem semmi más nem érdekel. Illetve érdekelnek még az emberek, sok szép dolog, de csak az, ami a színházzal, színjátszással kapcsolatos. Semmi realitás, semmi számok, semmi betűk, sajnos csak az elrugaszkodás, semmi más.
 
- Gyakorlaton a Nemzetiben voltál, nagy színészek vettek körül. Erre hogy emlékszel vissza?
- Nem emlékszem arra, hogy zavarban lettem volna. Inkább olyan jó volt látni őket, Sinkovits Imrét, Agárdy Gábort, Kohut Magdát, velük játszottam is együtt. A helyén kezeltem a dolgot. Ezzel nem azt mondom, hogy nem veszem komolyan a nagy művészeket, én komolyan veszek mindenkit, de úgy gondolom, hogy ők is csak ugyanabból vannak, mint én. Sőt, hát minél nagyobb művész valaki, annál nehezebb neki.
 
 
- A Főiskola után a Radnótiban voltál társulati tag, aztán többéves szabadúszás következett. Most több mint egy évtizede az Örkény Színházhoz tartozol, de vendégjátékokat is vállalsz. Van tehát összehasonlítási alapod. Miben látod a különbséget?
- Mindkettőnek van jó oldala. Ha jó a közösség, ha van értelme valahol lenni, az is jó. Ha kimozdulsz, az is jó. Én nem szeretek lógni a levegőben, szeretek tartozni valahová, biztosan azért is vagyok mindenhol hosszú ideig, igénylem a támogatást, a fészeklakást, azon belül pedig szeretek szabad lenni, szerintem ez így egész, így együtt jó. Ha mozdulni kell, akkor mozdulni kell, de minden együtt van, semmi sincs külön-külön, nincs olyan, hogy csak ilyen valaki, vagy csak olyan, ez is tud jó lenni, meg az is tud jó lenni. Amíg van értelme valahol ott lenni, amíg az valamivel táplál, amíg az tart, addig maradni kell, ha huszonöt évig, akkor addig. Ha már nem él a dolog, ha már nincs, ami összetartson valamit, ha már nincs értelme, akkor nem jó. Ilyen egyszerű, nem? A kapcsolatok sem azért jönnek létre, hogy egy életre szóljanak. Valakivel az ember csak azért találkozik, hogy újra előhozza belőle azt, aki ő igazából, vagy hogy újra tudjon örömet érezni, vagy hogy újra fel tudjon valamit ismerni magában vagy a másikban. Valakik meg egy életet leélnek együtt kéz a kézben, szív a szívvel, és teljes az életük. Ha hiányérzet van, mozdulni kell, ha nincs hiányérzet, akkor meg ott kell maradni.
 
- Mit jelentenek neked, milyen többletet adnak a vendégjátékok?
- Mind-mind kimozdulási lehetőség. A Szputnyikban például, ahol a Hókirálynőt csináltuk, az volt az izgalmas, hogy sok embert megismertem, láttam, hogyan dolgoznak, és fontos volt, hogy Czukor Balázzsal, aki nagyon jó barátom, rendezőként is találkozhattam. Ő irányító agy, neki egy olyan világa van, amit ki kellene vetíteni, állandóan nagyító alatt kellene tartani, hogy mindenki lássa, mi van a fejében, csodálatos dolog volt a közelében lenni. Nehéz munka volt, magunk írtuk a darabot, két hónapig keresgéltünk. A Tháliában a Havanna kapcsán megismertem Thuróczy Szabolcsot, akivel még nem játszottam együtt. Nekem ő maga volt a varázslat, a mélységesen megrendítő őszinteség. Nagyszabású, igazi nagy tehetségnek tartom, akinek a háztetőkön kéne ugrálnia, hogy mindenki lássa. A rendező, Szabó Máté, aki egyébként kaposvári „visszatérésemet" is rendezte (Régi nyár), szintén nagy találkozás. A Szkénében Szikszai Rémusz és csapata (Bulgakov: Képmutatók cselszövése) igazi jó játéklehetőség, és megint egy más világ. Idén az Édes Anna Vizynéje Tatabányán csodálatos szerep, kívül-belül megismerhettem, valódi feladat, és a rendező Hargitai Ivánnal örömteli, komoly színházi munka volt. Tehát ezek mind-mind találkozások, megannyi örömérzet, rengeteg munka, sok mellémenés, sok falnak menés, sok felismerés, jó sok fájdalom, minden együtt. De ha ezek nincsenek, sokkal kevesebb vagyok. Itt üljek, és nézzek ki az ablakon? Jó volt, hogy egy kicsit leváltam az Örkényről, és nem tekintem evidenciának, hogy ez az idetartozás azt jelenti: elvárom, hogy kiszolgáljanak. Nem vagyok kiszolgálva, és ezáltal nem is vagyok kiszolgáltatva. Ez így sokkal egészségesebb, ettől erősebb is lettem, mert értek dolgok, amiktől ha érintetlen marad az ember, sokkal több alapozót kell használnia. Ha pedig megtörténnek vele a dolgok, akkor nem zavarja, hogy mennyi ránca van, mert igazi, legalábbis remélem.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: VARGA KINGA