ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

Valami nagy csalás érdekelne

Revizor Online, 2014.09.16.

 

A legjobb rendezés díjára jelölt Gáspár Ildikóval a Színikritikusok Díja kapcsán beszélgettünk a kritikáról, a Stuart Máriáról és a kivándorlásról. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

 

Revizor: Azt mondtad, a Revizoron megjelent kritikámban félreértelmeztem a Stuart Mária-rendezésedet. Elmondod, hogy hogyan?

 

Gáspár Ildikó: Nem nagyon emlékszem már rá, de arra igen, hogy az volt az első mondatod, hogy engem nem a hatalmi játszmák érdekeltek, és ezt furcsának találtam. Akkor azt gondoltam, hogy ennek valószínűleg az az oka, hogy más rendszerben szocializálódtunk. Ez a színpadi világ számomra evidensen jelent valamit – nincs semmi szájba rágva, ez igaz, nincsenek direkt és egyértelmű jelek, hanem egy szűrőn keresztül próbáltam megmutatni, hogy én mit gondolok diktatúráról és elnyomásról, vagyis arról, amit gyerekként ebből még megéltem. Csak itt egy halálos ítélet van, egy kivégzés, tehát mások a tétek, mint amikor valaki a munkáját veszíti el.

 

R: Voltak abban a rendszerben halálos ítéletek is…

 

GI: Persze, de a nyolcvanas években már nem, és én akkor voltam gyerek. Nem az a lényeg, hanem inkább, hogy van a félelemnek egy alaplégköre, a paranoiának, annak, ahogy az emberek funkciókat töltenek be, és hogy ez az egész egyetlen irányító akaratnak van alávetve. Gyerekként én ezt értelmetlennek és nevetségesnek láttam: iskolaköpenyben ülünk, vigyázzban állunk, a testnevelő-tanárnő úttörő-egyenruhában tiszteleg, és az iskolarádióból – egy kis, a bejárati ajtó fölött elhelyezett műanyag hangszóróból – mindig szól valami közlemény. Ezt akartam a köpenyekkel mint örök egyenruhákkal, megmutatni. Nem számítanak a nevek, tulajdonképpen annyira a hierarchia sem; a hierarchia itt csak annyiban merül ki, hogy van egy, aki az egész fölött áll, a többiek pedig mindannyian alattvalók – még ha ideig-óráig egymás fölötteseinek képzelhetik is magukat. Ebben a struktúrában mindenki retteg, itt bárki leváltható, lecserélhető, kirúgható, lefejezhető – senki sincs biztonságban, mert a „főnök” sem érzi magát biztonságban. Egy festmény is inspirált, egy Michaël Borremans nevű kortárs festő képe, amin szürke köpenyes, nyakkendős férfiak állnak egy futószalag mellett, a saját fejükkel a szalagon. Próbák közben jutott eszembe, hogy legyen mindenkinek a köpenyén névtábla, és ebből jött az a gondolat, hogy a névtáblát ki lehet tűzni, mint valami kitüntetést, amit el is lehet venni; amikor felavatják Mortimert (akit Ficza István játszik) mint „új tagot” az Erzsébet-pártban, akkor például ő is kap egyet. A név rangot jelent. Ha neved van, vagy valaki. A hatalmi rendszernek egy absztrakt megjelenítését találtam meg ebben a formában.

 

R: Mindezt, amit most mondtál, nekem teljesen elnyomta az előadásban a két főszereplő nagyon erős egyénisége és személyes sorstörténete. Szerinted fontos lenne, hogy egy kritikus valamennyire feltérképezze az alkotói szándékot?

 

GI: Nem, de ez olyan, hogy neked elnyomta, másnak meg ez volt benne a legerősebb. Ha a személyes élmény megvan, akkor az valamit nagyon mélyen megmozgat, ha meg nem, akkor az ember csak jeleket olvas: igen, ez ezt és ezt jelenti, igen, erről eszembe jut a szocializmus. Nekem nem az volt a fontos, hogy a nézőnek a szocializmus jusson az eszébe, hanem, hogy két világ találkozik: ahogy mondjuk a Festetics-kastélyba bevonul a szocializmus, és azt érzed, itt valami érték veszendőbe megy, egy új világ furakszik be a régi terébe, és onnantól a kettő együtt él, mint kétféle építészeti stílus. Itt a szoba és a liftek találkoznak egymással ily módon. Nem illenek össze, de az össze nem illőségükben mégis van valami ismerős. Láttunk már ilyet. És ettől máris összeillenek, összeáll a kép. És sajnos azonnal komfortossá is válik, élhetővé, hiszen egyszer már megéltük – és nem haltunk bele.

 

R: Tudott-e újat mondani neked a kritika a saját rendezésedről?

 

GI: Érdekes asszociációk voltak. Volt például olyan, aki a fény-árnyék viszonyokat elemezte az előadásban, amit én ennyire alaposan nem gondoltam át, de természetes következménye annak, amit csináltam. Az a filológiai elemzés is izgalmas volt, ami a Színházban jelent meg, aminek én nagy részével nem voltam tisztában egyébként, holott az író azt feltételezi, hogy igen. Elkezdtem olvasni a Stuart Mária-monográfiát, de azt éreztem, hogy nekem erre most nincs szükségem. Nem akartam historizáló előadást készíteni, a darabból akartam kiindulni. Hogy hogyan tudok azonosulni, hogyan merítek magamból közös vonásokat Erzsébettel és Máriával. Stílusokat és korszakokat raktam össze: a francia sanzon számomra a film noirt idézi, ami egy picit megjelenik az előadás szellemiségében, a színekben, a világításban, de tartalmilag is illik Máriához. Ösztönösen választottam ezt – mert azt gondoltam, ez a mélabús dal a maga banális módján csupa vágy és remény. 

 

R: Hogy jönnek ehhez a képzőművészeti inspirációk?

 

GI: Az első kép, ami körülbelül két éve megjelent a képzeletemben, egy nagy ablak volt, előtte egy háttal álló, hosszú fekete ruhás nővel, viktoriánus stílusban. Egy furcsa, nyomasztó horrortörténet volt az első gondolatom. Olyan toposz ez, ami jelen van a német romantikában is: a befelé fordulás, a zártság, a misztikum. Amikor megláttam Vilhelm Hammershøi képét Münchenben, ami se nem viktoriánus, se nem romantikus, azt mondtam: ez az, ezt kerestem. Az egészben van egy szigorú rend, letisztultság, miközben minden részlete reális. A megkomponáltság absztrakttá teszi. Ilyen világot szerettem volna teremteni: tud reális is lenni, mert a tárgyak reálisak, tehát nem annyira absztrakt, hogy csak a tiszta formák jelenjenek meg, de attól, ahogy megkomponált képileg, a minimalizmusa, a szabályossága miatt, máris egy absztrakt tér. Ezért lett a színpadi tér szimmetrikus, hiszen a szimmetrikus tér eleve képes az absztrakcióra. De nem volt ez ilyen tudatos akkor, az alapgondolat csak annyi volt, hogy közös tér legyen, közös cella, közös szoba. Nekem megvan a kollégiumi lányszoba élménye, az együttélés egy másik nővel, az ezzel járó konfliktusok, a térszerkezet szimmetriája. A lakóhelynek egy elidegenített megjelenítése ez, amit ismerünk a szállodából, kórházból, katonaságból, gyerektáborból, börtönből.

 

R: Szerinted vannak látásmódbeli különbségek nő és férfi rendező között?

 

GI: Az, hogy nő vagyok, természetesen hozzátartozik ahhoz a személyes látásmódhoz, ami az enyém. Nem tudom, hogy ez mennyiben tér el egy férfi gondolkodásától. És azt sem tudom, hogy egy másik nő személyes látásmódja és az enyém között van-e valami általánosítható hasonlóság, szabályszerűen levonható következtetés arról, hogy a nők hogyan gondolkodnak. Biztos van abból fakadó különbség, hogy más biológiai szükségletei vannak egy nőnek, mint egy férfinak. A gyerekszülés például egy radikális különbség, ami alapvetően meghatározza a gondolkodást. De ebben se lehet általánosítani – sok nő van, akinek ez nem szempont, nem játszik szerepet az életében. Ami sokkal jobban meghatározza a gondolkodást, az az a fajta szocializáció, amiben ez a kérdés egyáltalán felmerülhet. Hogy kettes számmal kell kezdődnie a nőnek, és minden kiindulópont az ún. férfigondolkodás egyetemességéből származik. Ez a Stuartban Erzsébet első beszédénél van kicsit kifigurázva, amikor arról beszél, hogy szeretne férfiként gondolkodni, és ezért minden kijelentését egy ágyúlövés nyomatékosítja. Abszurd, nevetséges – és ugyanakkor félelmetes.

 

R: Csak azért kérdezem, mert szerintem a Stuart Mária férfi-darabként is olvasható. Két nő ugyan a főszereplője, de mindkettőjüknek van rengeteg férfias vonása, a nőiségük pedig olyan sztereotípiának tűnt számomra Schillernél, amilyennek a férfi elképzeli azt. A te előadásodban ezzel szemben két nagyon aprólékosan megjelenített női szereplőt látok a színpadon.

 

GI: A két nő közötti különbség éppen a nőiség megélésében van. Mária erős és magabiztos. Hogy ő nő, és ezzel hatni tud, nincs soha megkérdőjelezve. Nem merül fel problémaként az sem, hogy vajon elég csinos-e. Erzsébet ezzel ellentétben teljesen bizonytalan saját nőiségét illetően. Nem az a lényeges különbség, hogy hogyan szépek, szenvedélyesek vagy hogyan hisztérikusak, mert abban nagyon sok a hasonlóság. Az, hogy itt két nő van, és a nőiség megjelenik a hatalmi eszközök között, számomra lényegi. A nőiség fizikai adottság. Aki él, az használja azt a testet, amiben él, és vele együtt létezik. De amikor arról van szó, hogy meg kell halni, akkor ennek már nincs többé jelentősége. Többek között ezt akartam megjeleníteni azzal, hogy az előadás végén lekerülnek a parókák Mária és Erzsébet fejéről, és két, egyforma, kopasz nőt látunk már csak a színpadon.

 

R: Nemtelenítés?

 

GI: Inkább személytelenítésnek mondanám. Eltűnik a személyiség jelentős része, és a helyén csak egy ember marad. Hogyan tudunk eljutni az első bibliai testvérgyilkosságig – ez is felmerült mint asszociáció. Amikor az ember megöli a másik embert, az nem több és nem kevesebb annál, mint amikor az egyik ember megöli a másik embert. Az volt a tétje, hogy fel tudom-e magamban fedezni a gyilkost, és azt is, aki retteg a haláltól, és ezért akár képes gyilkossá is válni.

 

R: Korábban említetted, hogy most a kivándorlás témaköre foglalkoztat téged. Mesélsz kicsit erről?

 

GI: Volt egy film, ami nagyon erősen megmozdított, de már előtte is érdekelt a téma. A film címe A másik haza (Die andere Heimat). Ez a film arról a nagy németországi kivándorlási hullámról szól, ami az 1840-es évek elején indult meg Dél-Amerika felé. Német parasztok indultak el szekerekkel Brazíliába, ahol a mai napig beszélik azt a német dialektust. Nagyon erős inspiráció volt gondolatilag is, vizuálisan is, ami egyébként a Stuart Máriában is megjelenik.

A kivándorlás témája felveti haza és identitás viszonyát. Nemrég voltam New Yorkban, ahova a dédszüleim a századfordulón kivándoroltak, a nagymamám ott is született, de hazajöttek, amikor kislány volt, és ennek szerettem volna kicsit utánamenni. Rengeteg emberrel találkoztam ott, akit ez a téma érint, és feltűnt, hogy aki kivándorol, talán nem is gondol arra, hogy milyen mértékben befolyásolja a leszármazottai életét az ő döntése. Az unokák keresik a kapcsolódást a nagyszülők kultúrájához, nyelvéhez, hazájához, történelméhez. Biztos azért is, mert rengeteg elhallgatott dolog van a családi történetekben. Nem szeretnek beszélni róla azok, akik annak idején kivándoroltak. Talán mert megszakadnak a múltak. Kint még nincs múltam, de itt már nincs jelenem. Később ott lesz valamennyi múltam, de mindig hiányozni fognak a gyökerek, és ide sem tudok visszatérni, és folytatni ugyanott, hiszen akár tíz-húsz év kimaradás is örök hiány marad. És a hazaváltoztatás következményeit a leszármazottak is viselik.

 

R: De vajon jutnak-e azzal bárhová, hogy levéltárakban kutatják a családfájukat?

 

GI: Talán találnak valami nyomot, dokumentumot, amitől a folytonosság látszatát élhetik meg, hogy jönnek valahonnét, vannak gyökereik. Lehet, hogy ez megnyugvást okoz. Mindig az a kérdés, hogy az ember tartozik-e valahova, mi az identitása. Lehet az ember a saját hazájában is külföldi, otthontalan vagy idegen. Van belső emigráció is. Van a paranoiának és a félelemnek olyan szintje, ahol már egyáltalán nincs bizalom, és mindenki elszigetelődik.

 

R: Pláne, hogy az embernek különféle paramétereknek kell megfelelnie, hogy magyar lehessen.

 

GI: Egyfelől, másfelől pedig nagyobb bajnak tartom, hogy beférkőzik a magánéletbe ez a megfelelési kényszer, illetve a megtorlásoktól való félelem, és bizalmatlanná válnak egymással szemben a munkatársak, barátok vagy akár a családtagok is. Elmagányosítja az embereket egy ilyen helyzet, másrészt meg biztos összébb is hozza a közösségeket. 

 

R: Milyen színpadi formában képzelnéd el ezt az egészet?

 

GI: Még kavarog a fejemben az egész. Talán jó lenne egy olyan dokumentaristának tűnő fikciót létrehozni, amiben teljesen elválaszthatatlan egymástól az, hogy mi történik meg valójában és mi nem. Kicsit bizonytalan vagyok még az egészben, mert ez nem olyan, mint amikor azt mondom, hogy most megcsinálom a Stuart Máriát Hámori Gabival és Szandtner Annával, mert az egy olyan fix pont, amikor az ember agya kinyílik, és onnantól fogva építik egymást az ötletek. Ezzel szemben most van valami, aminek nincs formája, csak egy ötlet, nincs mibe kapaszkodni. Egyelőre nem tudom, eszembe jut-e valami, és megvalósul-e ez a gondolat. Most még olyan, mint az Ígéret Földje – távoli, homályosan körvonalazott, de jó volna eljutni oda – és lehet, hogy sosem sikerül. Valami nagy csalás érdekelne. Csak ha ezt elmondanám, akkor már nem lenne meglepetés.

 

Szerző: Puskás Panni